Lengyel András a legkevésbé sem kapkod: azon kevesek közé tartozik, akik valamiképpen "úgy maradtak" az elmúlt húsz-huszonöt évben: sem tematikája, sem gondolkodásmódja nem változott alapvetően. Valami hősiesen avítt, egyszersmind önironikus individualitással a posztkonceptualizmus keretei között megnyilatkozó filozofikus szigor vagy szigorú bölcselem lett és maradt számára a sziget és asylum, amit megőrizhetett magának, és amelyen megmenthette önmagát az amúgy legkevésbé sem vágyott változástól.
Grafikái, festményei és tárgyai két, egymással párhuzamosan, egymásba kapaszkodva gyarapodó témacsokrot dolgoznak fel: a valódi és a művi természet példátlanul akkurátus vizsgálata jelenti művészi munkája lényegét. Bíbelődő "természetelvűségének" van valami sajátosan konzervatív, moralizáló, de mondjuk inkább: morális-mortális elkötelezettsége (és praxisa). Úgy tesz, mintha dermedt lassan körözne önmaga körül, bólogatva le és föl, s csupán annyit venne észre a világból, amennyi ebbe a testével leírható amorf térbe belefér. "Ha lehajtott fejjel járok, és magam elé meredek, ott mered előttem a meredek: a lapos járda. Olyankor kihúzom magam és felnézek az égre" - írta 1982-ben alapított felhőmúzeumának tavalyi, a Ludwig Múzeumban rendezett nagy kiállítása kataló-gusában. Hogy mennyit lát, nem tudom, hogy mennyit rögzít, ábrázol, az pontosan kiviláglik munkáiból: az időtlennek tetsző (fosszíliák) és a mindig változó (az égbolt és a felhők) natura s annak konzervált, az időből kiszakított esszenciája (a könyv) jelenik meg mély és konzekvensen látványelvű, gyakran a hiperrealizmushoz közel eső formálásban. Lengyel szívesen használ szimbolikussá avatott tárgyai ábrázolásához ugyancsak szimbolikussá magasztosult geometriai alapformákat, elsősorban a háromszöget és annak téri megfelelőjét, a gúlát, pontosabban a forma történelmileg metaforizálódott, "regényes" megtestesülését, a piramist.
Most Pécsett "librológiai" tapasztalatainak eredményét tárta fel.
Úgy rémlik, Lengyel András számára a kimeríthetetlen inventáriumként látott, amúgy akarattal leszűkített világ egyfajta konceptuális és feszesen szerkesztett könyvtár, melyből elvehet, s amelybe bátran helyezhet bele ideákat. Ezek viszont gyakran fordulnak - tükör gyanánt - selymes iróniával önmaguk ellen. Munkái formailag és technikailag avantgardista hagyományokat és pop-artos tapasztalatokat "hasznosítanak", a konceptualizmus és a tradicionális, bánatban megáztatott csendéletfestészet eszközeivel. Fád, törött, poros-selymes színekkel festett vagy bronzba, máskor akrilüvegbe öntött könyvportréi lírai elkötelezettséget sugallnak; műanyag könyvei, pontosabban vákuumszívott, polcnyi könyvgerincei viszont már-már "társadalomkritikai", szatirizáló éllel utalnak a kultúra metaforáinak sorsára a "polgári miliőben": a kihűlt héjakban az idea üressége, sőt hiánya sötétlik. Festménybe applikált könyvgerincei, fedelei és borítói, de még inkább a "könyvtemetőben" felvett fényképei egy más szempontból már a pusztulás szimbólumai is lehetnek, ha Hrabal Gyengéd barbárokjára gondolunk. A kiállítás - számomra most is - legerősebb munkái abból a fotóakció-sorozatból származnak, mely néhány éve Besztercebányán készült. Lengyel egy omlásnak indult épület romló falainak réseibe, a kihullott téglák helyébe könyveket tuszkolt, mintegy annak a hitnek képet adva, hogy az anyagi világ halálának a könyv lehet a késleltetője... Persze, a remény hal meg utoljára.
Pécs, Kisgaléria, november 17-ig
