Hyppolite Bayard pénzügyminisztériumi tisztviselő és a fényképezés úttörőinek egyik legszerencsétlenebbje, mert elvesztette a Daguerre-rel a kiváló első címéért folytatott versenyt, 1840 októberében holttetemként fotografálta le saját magát. Ezzel egyrészt a világtörténelem egyik legkorábbi fényképönarcképét készítette el, másrészt - és persze roppant gazdag egyebek mellett - rámutatott a dokumentált önalázás és az önalá-zás dokumentációjának hihetet-lenül tágas kettősségére. Bayard amúgy leélt még negyvenhét, gondolom, mélyen boldogtalan, duzzogással megvert évet.
Különös, hogy Arnulf Rainer, az énképrontás, az Egoverés és a kadávermagasztalás 20. századi nagymestere, korunk egyik legjelentősebb művésze nem hivatkozik sem írásaiban, sem képeivel szomorú sorsú elődjére, pedig a világnak aza fajta furcsa, mazochisztikus megzsarolása, pontosabban a zsarolás tőmondat értékű gesztusa, ami Bayard önarcképét mélyen jellemzi, Rainertől sem idegen, sőt az exhibíció és az Úréval szemben az Ego felmutatásának igénye teljesen egybevág kettejük elképzeléseiben. Van azonban egy döntő különbség: a francia előfutárral ellentétben Rainer a legkevésbé sem vállal és sugall mártíriumot,
nem gyújt saját maga alá,
hanem éppen ellenkezőleg, az analízis, a feltárás kikényszerítettségének profán szépségével villant - olykor saját arcába, szó szerint.
Írásai meghatóan egyszerűek. Olykor frivolak és szerepjátszók, de mindig pontosak, svalóban, soha nem vállal áldozatszerepet, még akkor sem, amikor - nem is kevésszer - kárhoztatja, sőt mélyen elítéli a politika, a műkereskedelem, egyáltalán a kor, az ötvenes évektől a kilencvenesekig tartó periódus művészetszociológiai, pontosabban művészetgazdasági viszonyait.
Persze, mondja ő maga is, mi mást tehetne saját korával és korának körülményeivel? Mit kezdhetne a most már hosszú, majd hatvanéves pályáját keresztező vagy szegélyező intézményekkel, emberekkel és helyzetekkel, amikor végül is úgy tetszik, a kezdetektől azt csinál, amit akar, vagy fordítva, azt akarhatja, amit csinálhat. Szellemes öninterjúi, álnéven saját magáról magának írott megnyitói, katalógus-előszavai mind-mind azt a Rainert ábrázolják, aki - bár mindent tud a művészetről és saját magáról - legszívesebben egy zavartnak mutatott, de nagyon is öntudatos "nem tudom"-mal bújik el a magasztos ön- és világértelmeztetés elől, ám az "együgyűséggel" mint huszárvágással megőrzi rég megszerzett
autonómiáját és szabadságát,
mely láthatólag és olvashatólag a legfontosabb számára. (Példaszerű volt, amint a könyv bemutatóján a Ludwig Múzeumban Bujdosó Alpár költő hosszú, alapos, laudációszerű kérdéseire szerényen nem tudta a választÉ)
Verbális önelfedése természetesen nem teljes, mint saját testét és arcát átfestő képein a pillantása, ugyanúgy világszemlélete is kiszikrázik: a most, ebben a kötetben publikált legkorábbi írásától (1952) a legutolsóig (1993) - durván leegyszerűsítve - két szálat csomóz össze és bont szét folyamatosan. Az egyik az individuum alapvető, döntő szerepe (nyilvánvalóan az övé, scsak azon keresztül a másé) a művészet által megragadott világban,a másik - mint az Ént befoglaló forma - a megrögzített világ, melyet mi más modellezhetne plasztikusabban, mint a boldogtalan Ausztria. Rainer képe hazájáról - vagy a nagyszerűen mulatságos előszót író Günther Brusé - ma már tipikusnak mondható, hiszen feneketlen az osztrák pesszimizmus kútja. Sokakéval együtt Karl Kraus, Robert Musil és Ödön von Horvath vagy Thomas Bernhard és Elfriede Jelinek szavai visszhangoznak Rainer mondataiban, amint a gesztusaiban ott van az összes mazochistán megmozdított mozdulat, mely valaha is elhagyta a testet Egon Schielétől a kortárs bécsi akcionistákig.
A világot az ember elég könnyen idegenné teheti a maga számára, ahogy az sem okozhat különösebben nagy gondot, miképpen tegye önmagát idegenné a világ számára - jut eszembe sokszor. Talán nincs is igazán köze ennek ahhoz, ahogyan Rainer egyik írásában (L'art contre l'art) komolykodva a művészet kéjgyilkosaként kartotékolja önmagát, egyes szám harmadik személyben. Sbár a magasra adott labdát látva azonnali reflexszel nem tudok nem gondolni arra, hogy dr. Krafft-Ebing némileg elkapkodta nyolcvan évvel korábbi nagy pszichopatológiai nómenklatúráját, hivatkozzunk inkább Rainer művészetének és végül is kötetének lényegét illetően Kafka naplóbejegyzésére, mely nem először szolgál vademecum gyanánt: "Az önmegfigyelés lerázhatatlan kötelezettsége: ha valaki más figyel, természetesen nekem is figyelnem kell magamat, ha senki más nem figyel, annál tüzetesebben kell nekem figyelnem magamat."
A szövegeket és képeket Hannelore Ditz és Szikszai Károly válogatta; fordító: Cseuz Judit. Irodalom Kft., Budapest, 2005, 4950 Ft
