Bizonyos művészetelméleti és-történeti iskolák szerint a szerző élete, sorsa érdektelen munkáinak megítélésében; a mű önmagában áll. Mások úgy tartják, az élet és a mű kettőse elválaszthatatlan, sőt igazán teljessé a harmadikkal sannak történetével lesz, vagyis a "befogadó" részvételével bomlik ki a jelentés.
A döntés nyilván kor- és korszakfüggő, smost is csak annyiban érdekes, hogy Gaston Lachaise - számomra amúgy jegesen idegen - szobrászata ésaz azt körítő ritkás, nem túl gazdag, önmagát ismétlő irodalom, aztán az abból kiszálazható adatok, valamint a mesterről és múzsájáról lelhető fényképek egy olyan történetet tárnak fel, mely szinte egyenértékűvé teszi regényes önmagát, tehát az histoire-t az éppen hetven évvel ezelőtt elhalt művész munkáival. Vagy fordítva, Lachaise élete olyannyira tipikussá lett fogalmazva, hogy mint valami toposz, filmre kívánkozó művészsors, ríkatóan általános dráma, nemcsak rávetül, de mélyen befolyásolja, sőt átmagyarázza munkásságát. Mondhatnánk, a sztori megszorítja szívünket, sfeladjuk, nem tiltakozunk tovább, kihalljuk a tragédiából a szerelem himnuszát.
Mert hát erről van szó: a fiatal francia szobrászt egy nála tíz évvel idősebb amerikai nő iránt érzett imádata röpítette át az óceánon, hogy ott mindent újrakezdjen, és sikerüljön is: az asszonyt idollá, a szerelem bálványává, önmagát meg újvilági hírességgé emelte, hogy aztán viszonylag fiatalon - ahogy mondani szokás, ereje és alkotókészsége teljében - leukémiában elhaljon.
Cinikusnak hangzik mindez, talán az is, míg nem látjuk a műveket, snem értjük meg: Lachaise a nagy, sokszor megmintázott test rabjaként egy kínosan avítt, feszengető kompromisszum foglyává lett. Vagyis nyilvánvalóan azzá akart lenni, nem is tudott mássá, Pygmalionná, a kép és képmás szerelmesévé, mint Van Gogh volt a NapéÉ, már ahogy ezt az amerikaiak annak idején elképzelték (meg most is). Lachaise munkáin ugyanis - a 20. század igazán élénk első harminc évében - az eltagadhatatlan szenvedélyen kívül más nem érződik, mint a megfelelés kényszere egy eklektikus, kínosan kimódolt formálás kötésében. A finomkodó, budoár-párállású szecessziót injektálta az amerikai emlékműszobrászat teátrális heroizmusába, saz eredmény olyan, mintha szántszándékkal Maillolt próbálta volna - ha nem is persziflálni, de mindenesetre - valamiféle pastiche kedvéért megidézni, jó harsányan és durván. Svégül is, az eredményt látva, főként: anakronizmus gyanánt. Persze, a dolog érthető: a Párizsban még René Lalique-nál, az art nouveau iparművész fejedelménél (technikailag) láthatólag igen jól iskolázódott fiatalember 1906-tól az USA-ban már H. H. Kitson hadseregszobrász bostoni műtermében edukálódott tovább, hogy a tízes-húszas évek fordulójára amerikaiasan férfiassá válhassék, sa melankolikus-dekadens, óvilági fin de siécle hangulatot felcserélhesse a sportos-testkultúrás fílingre. Sikerült, tagadhatatlan, de nem tökéletesen. Hatalmas aktjai, de kisebb, nippszerű bronzai is valami kétségbeejtő, jellegzetesen 19. századi, alapvetően formális, affektált műszemérmetlenséggel sértik-kísértik azt a határt, ami a prüdériát elválasztja az érzékeny tartózkodástól. Szobraival paradoxont, kecseskedő nő-gólemeket teremtett, melyek tévedhetetlenül irritálják, de véletlenül sem provokálják a konvencionális ízlést; tipikusan azt a szándékot jelenítik meg, melynek célja nem más, mint illetlenséggel borzolni a szaruhártyát.
Úgy rémlik, olykor elégedetlen is volt: talán attól tartva, hogy a hatalmas, fedetlen idomok és a feltárulkozás, ha még nem is courbet-i, de bátran nyitott gesztusai nem sértenek föl elég sikolyt a néző torkából, megkettőzte, máskor ide-oda csapatta-lóbálta valami rejtélyes, ki tudja, honnan feltörő "dinamikával" örök modellje kebleit, egyszerre áldozva vágyai és a mélyen félreértett kortárs művészet oltárán. Hogy Lachaise a futurizmust vagy Picassót igyekezett-e domesztikálni, az már örökre rejtély marad, de az biztos, hogy sokmellű, sokszervű munkái valami megbomlott harmóniáról kiabálnak. Az igazság kedvéért viszont jegyezzük meg: e.e. cummings, a zseniális költő, a szobrász híve nagyra értékelte intelligenciáját és művészetét, egy Franciaországban nemrég meg-jelent albumban pedig - mások mellett - Lousie Bourgois, korunk talán legnagyobb szobrásza ír alélt szavakat Lachaise-ről.
Nekem meg, fogalmam sincs, miért, folyton Rodin meztelen Balzacja jut eszembe Isabellről, Gaston Lachaise múzsájáról, vagy ahogy egy francia művészeti site összefoglalja: az anyáról, táplálóról (?), odaadó szeretőről. Mindegy, véletlen vagy sem, Balzac írja valahol: "Ahol a Forma uralkodik, ott eltűnik az Érzelem."
Szépművészeti Múzeum, január 8-ig
