Zárványban - Kondor Béla életmű-kiállítása (képzőművészet)

  • Hajdu István
  • 2006. június 1.

Zene

1977-ben, Kondor Béla halálának ötödik évfordulóján Kovács Tamás, a nagyszerű grafikus, aki sokakkal együtt a második világháború utáni magyar képzőművészet legnagyobbjának, következésképpen és egyúttal közvetlen mesterének tartotta Kondort, rézkarcot készített Ady társaságban címen, mely életművének talán legismertebb darabja lett.

1977-ben, Kondor Béla halálának ötödik évfordulóján Kovács Tamás, a nagyszerű grafikus, aki sokakkal együtt a második világháború utáni magyar képzőművészet legnagyobbjának, következésképpen és egyúttal közvetlen mesterének tartotta Kondort, rézkarcot készített Ady társaságban címen, mely életművének talán legismertebb darabja lett. A mű a nemzet (addigi) konszenzuális deviánsait ültette közös padra, hogy ott, egymás mellett, egymást körítve reprezentálhassanak egy szimbolikus "kultúraemlékezetet", egy akkor még rendkívül erős, pregnáns tradíciót. A beteg, fázós, halódó költőhöz Kovács Tamás - minden bizonnyal Ady közvetlen "sugallatára" - Petőfit, József Attilát, Csokonait, Latinovitsot és Kondort hívta meg, s fölrajzolt a szó szoros és átvitt értelmében is egy (talán) támadhatatlan ívet a magyar szellemtörté-net folyamatából. Választása több szempontból is emblematikus volt: közös vagy legalábbis hasonló sorsú kultuszfigurákat (a sajátjait és nemzedéktársai jó részének is idoljait) gyűjtötte Ady - mint origó - köré, egyszersmind megfogalmazott egy, a hatvanas-hetvenes években egyszerre nyitott és markánsan határolt szellemi értékvállalást.

Mára Kondor, akit a képen Csokonai karol át és köt össze Latinovits Zoltánnal, akárcsak hérosztársai, jószerivel intézményesült: művelődési központ és

utcák viselik

a nevét, életműve fejezetté vált az ötvenes-hatvanas évek magyar művészetének történetében, pályájával és munkáival pedig iskolát teremtett a következő évtizedben. Ám reputációja - legendája tanúinak és legendáriuma szerzőinek ritkulásával, de meg a hatása alatt állók fogyatkozásával is - valamifajta zárvánnyá lett. Talán nem vizionálom túl a dolog jelentőségét, de mélyen jellemzőnek tartom, hogy a nagyvonalú, példás kiállítást kísérő látványos katalógusban, a kötelező bevezetőt és előszót leszámítva, csak régi, főleg a hetvenes évekből származó szövegrészletek olvashatók, s még a legfrissebb is több mint tízéves.

Persze művei megkerülhetetlen adatok, de félek, jó ideje nem, s ebben a pillanatban sem "ábrázolnak" igazán folytatható utat. S akárcsak a Magyar Vadak kiállítás, a Kondor Béla születésének 75. évfordulója alkalmából rendezett tárlat is elsősorban a történelemről, közvetve az idő szerepéről szól, vagyis jelentősége-jelenléte a közös idő opálos tükrében mutatkozik meg igazán pontosan.

"Mert minden régen volt. Más. / Minden megtörtént, sírhatunk utána; / indulnak a szegényes, mosdató vizek" - írta Kondor valaha az Alakot vesznek a kövek... című korai versében, s valóban, 34 évvel a halála után, ha talán túlzás is, de úgy rémlik, most még mindig éppen csak "szegényes, mosdató vizek" fakadhatnak képei nyomán, me-lyek alapvető élménye, témája és persze - így utólag egyre inkább bizonyos - formája, eszköze és módszere a "minden megtörtént" befejezettsége, egyszersmind mulandósága fölött és miatt érzett önironikus fájdalom.

Valószínűleg ebből eredően karcos szarkazmus és valami egészen elképesztő, egyszerre

kemény és könnyen lágyuló

érzelembe oldódó erkölcsi nosztalgia vonja be Kondor grafikáit és festményeit. Korai, még a festőszakon készített olajképeinek a posztnagybányaiakat idéző fátyolos színei később elmélyülve a sötétülő-fakuló ikonok meg Masaccio falképeinek kopott, mély, de mégis zománcos harmóniáit vonják a merev rajzos figurák, apokaliptikus, gyakran Boscht vagy Brueghelt (és az akkori magyar tájékozódásra igencsak jellemző módon, a merev Bernard Buffet-t) megidéző jelenetek mögé. De van egy pillanat a hatvanas években, amikor egyszer csak feltűnik a Szentendrén, talán Korniss Dezső közvetítésével (is) megismert jelen idő, s néhány monotípián megnyilatkozik az aktuális, valóban "kor-szerű" idő. Ahogy az általa melléktermékként aposztrofált fényképsorozatain is, amelyek nem pusztán a fotótechnika iránti vonzódásáról tanúskodnak, hanem egy be nem teljesült vonzalomról a jelen valódibb jelenvalósága (meg persze, mint arra Erdély Miklós hívta fel hajdan a figyelmet, a játékszer) iránt.

Fentebb az erkölcsöt említettem: Kondor munkáit jó néhány év után most így, eddig nem ismert főiskolás festményeivel, játékaival és hangszereivel újra egyben látva, az ember úgy érzi, mintha moralitáspéldázatot, valaha volt, a szó igazi értelmében értett iskoladrámát látna, kivéreztetett, ám nagyon komolyan átélt emberbábszínházat, mely ugyan eloldódott már minden időtől, de mégsem képes megmenekedni a múlástól.

Kogart Ház, augusztus 18-ig

Neked ajánljuk