A táj emlékei - Konkoly Gyula és Cseke Szilárd kiállításai (képzőművészet)

  • Hajdu István
  • 2006. március 23.

Zene

Nem valószínű, hogy az amúgy a legkevésbé sem időszerű panteizmus reneszánszát jelezné a jelenkori magyar képzőművészetben a mára már igencsak megelevenedett tájképfestészet; nem hihető az sem, hogy a romanticizmus esetleg kortársias újraértelmezéséről lenne szó, vagy - más szempontból - Jean-Jacques Rousseau feltámasztásának vágya motoszkálna motívum gyanánt abban a néhány éve egyre erősebb tendenciában, melynek lényege valamifajta művészies-anakronisztikus, de tagadhatatlanul dekoratív, egyszersmind bölcselmes természetábrázolás.

Nem valószínű, hogy az amúgy a legkevésbé sem időszerű panteizmus reneszánszát jelezné a jelenkori magyar képzőművészetben a mára már igencsak megelevenedett tájképfestészet; nem hihető az sem, hogy a romanticizmus esetleg kortársias újraértelmezéséről lenne szó, vagy - más szempontból - Jean-Jacques Rousseau feltámasztásának vágya motoszkálna motívum gyanánt abban a néhány éve egyre erősebb tendenciában, melynek lényege valamifajta művészies-anakronisztikus, de tagadhatatlanul dekoratív, egyszersmind bölcselmes természetábrázolás. Azt hiszem, az új plein-air lényege a következő: jó megvilágításba, éles fénybe kell helyezni a tájat valaha, valahol egyszer már megrögzítő festmény reprodukcióját vagy a digitális fényképezőgéppel frissiben leképezett erdő-mező részletet, s részint hommage-ként valamelyik impresszionista emlékének, részint tiszteletet adva a közvetítettségnek (a raszterpontnak vagy a pixelnek) megfesteni a hordozható Natúrát. Nevezett tájképek azután hol a szikrázó frissesség látszatát keltve harsogják az életörömöt, hol (ritkábban) egy megfáradt expresszionista keze nyomát megidézve firtatják a lélek és természet analógiáját, a lényeg azonban minden esetben nagyjából azonos: a festmények a festészeti hagyományokra vagy a reprodukálási gyakorlatra vonatkozó célzások-utalások szövedékére simulnak rá. Háromrétegűek tehát e művek, a vászon és a festékréteg között ott húzódik és feszül a festészetről való tudás és persze az akarat, a konceptus és a konceptus kifejezésének végül is meglehetősen leszedált akarása.

Talán nem eleve hamis a feltevés, miszerint ezt az újszerű, az amúgy is fárasztó, külcsínes felszín elől be a szabadba aktivitást a kilencvenes évek elején az akkor Monet-parafrázisokat festő Konkoly Gyula kezdeményezte tavirózsáival, melyeket azután, már az új évezredben, ugyancsak monet-s, de kicsit Szinyeit is megidéző, nyárias pipacsmezők követtek. Konkoly egyszerre nagyvonalú és aprólékoskodó, "természethű" és kalligrafikus, közelről már-már gesztusszerű festményei egyszerre jelenítenek meg eszményi tájat, tájeszményt s festészeteszményt, bár ezt az utóbbi fogalmat a mester sokkal komolyabban veszi, mint az első kettőt, hiszen gyaníthatólag nemigen lehet más célja ezekkel a képekkel, mint hogy egy látszólagosan antikonceptualista elképzelést mélyen és alapvetően konceptualizáljon. Vagyis: Konkoly a tájfestészet természetét festi meg, akarata a festésre mint természeti jelenségre irányul, nem pedig a természetre mint festhető jelenségre. Egyszer-egyszer persze elkószál a tekintete, megbillenti önmaga egyensúlyát. A realizmus egy elég slendriánul megfestett kutyácska jelmezében csak-csak elrikkantja magát.

Mint a régi szovjet és keletnémet művészeti folyóiratok reprodukciói, melyek olykor selymes-ellenszenves verlaufba vonták, máskor merev, sarkos vizuális demagógiába csomagolták a közölt képeket, szóval olyan, akárha a hatvanas-hetvenes évek egy azóta teljesen elfelejtett eljárásával, a mélynyomással készült művészeti nyomatok technikáját imitálná a valamikori Konkoly-tanítvány, Cseke Szilárd az erdőrészleteivel. De hát ez nyilván csak véletlen meg látszat, szó sincs afféle anakronizmusról, mellyel a pop-art idéződhetne meg. Ám tájképei nem is festészettörténeti látványemlékeket és azok visszfényét rejtik, hanem kimérten és józanul egy jóval bonyolultabbnak látott és láttatott folyamatot elemeznek és rögzítenek: Cseke mintha a realizmus és az absztrakció titkos egybefonódásának mozzanatait követné és vizsgálná egy-egy perspektivikus, teresedő facsoportban. Ezek némelykor a 19. századi orosz realisták munkáira, de egyszer-egyszer Mondrian 1903-1905 körül festett erdeire is emlékeztetnek, nyilván csak véletlenül, mint ahogy arról sincsen szó, hogy "használatba került" volna a nagy holland módszere, az absztrahálódás folyamatának lépésről lépésre dokumentált analízise. Cseke színházi kulisszákra is hasonlító képein a lombok foltrendszere, már-már raszterszerű, dekoratív szövete, máskor a fatörzsek struktúrája különös, sanzsanos határhelyzetet, a kváziabsztrakció jelenvalóságát illusztrálja. A festményeket látva végül is a néző szabadon dönthet, hogy miként is igyekszik, próbálja, akarja látni a látványt, még vagy már itt vagy túl. A dilemma rafinált módon fogalmazódik meg, viszont talán nem elég érzékletesen, és ezért érzi úgy az ember, hogy a didakszis erősebb a látvány értékénél.

Konkoly Gyula kiállítása a St.art Galériában, Cseke Szilárdé a Deák Erika Galériában március 25-ig látható

Figyelmébe ajánljuk

Szól a jazz

Az ún. közrádió, amelyet egy ideje inkább állami rádiónak esik jól nevezni, új csatornát indított. Óvatos szerszámsuhintgatás ez, egyelőre kísérleti adást sugároznak csupán, és a hamarosan induló „rendes” műsorfolyam is online lesz elérhető, a hagyományos éterbe egyelőre nem küldik a projektet.

Fülsiketítő hallgatás

„Csalódott volt, amikor a parlamentben a képviselők szó nélkül mentek el ön mellett?” – kérdezte az RTL riportere múlt heti interjújában Karsai Dánieltől. A gyógyíthatatlan ALS-betegséggel küzdő alkotmányjogász azokban a napokban tért haza a kórházból, ahová tüdőgyulladással szállították, épp a születésnapján.

A szabadságharc ára

Semmi meglepő nincs abban, hogy az első háromhavi hiánnyal lényegében megvan az egész éves terv – a központi költségvetés éves hiánycéljának 86,6 százaléka, a teljes alrendszer 92,3 százaléka teljesült márciusban.

Puskák és virágok

Egyetlen nap elég volt ahhoz, hogy a fegyveres erők lázadása és a népi elégedetlenség elsöpörje Portugáliában az évtizedek óta fennálló jobboldali diktatúrát. Azért a demokráciába való átmenet sem volt könnyű.