Jánossy Lajos

Mindenekelőtt legyünk pontosak, rigorózusak, és írjuk le az évszámot: 1765. Meg Karinthy szellemében - maga mindent kétszer mond, kétszer mond - a helyet: Baden-Baden. Az első kaszinóalapítás óta a szerencsejáték egyfajta intézménnyé vált, és mind a mai napig a legbiztosabb üzlet az emberiség történetében.

Hogy vannak-e boldog korok, nem tudhatjuk. De hogy vannak boldogtalanok, azt igen. Hogy vajon a boldogabb avagy a boldogtalan korok hétköznapjai az unalmasabbak, arra talán még nehezebb válaszolni. Tarkovszkij Naplóját olvasva azonban annyi bizonyos, hogy e boldogtalan kort, melyben a szerző élni kényszerült, a tolsztoji boldogtalan családok "változatos" hétköznapjainak analógiáját e helyütt elvetve le lehet írni a lidérces egyhangúság óráival (is). Ha a kérdésben Tarkovszkijhoz fordulunk, A megörökített idő cím alatt összefoglalt írásaiban a következő választ leljük: "Oroszországban szeretik Korolenko szavait ismételgetni arról, hogy >>az ember a boldogságra született, miként a madár a repülésreTarkovszkij 1970-ben - tehát jóval túl az olyan filmjein, mint az Iván gyermekkora (1962) és az Andrej Rubljov (1966) - megkezdett és haláláig (1986) vezetett Naplója alaphangoltságát tekintve a "munkák és napok" világát vetíti elénk, persze nem kimondottan a hésziodoszi értelemben. Az intelmek, a szem előtt tartandó szabályok nem úgy szólnak, hogy: "Tartsd szem előtt, ha veszélyes mesterség, a hajózás / csábít: Pléjaszok mikor "rión erejétől / megfutamodva a ködszínű tengerre lebuknak, / akkor mindenféle szelek fúvása viharzik, / s akkor nem jó járni hajóval a borszínű tengert, / műveld földjeidet inkább, úgy ahogy én kitanítlak", hanem: "Meg kell mutatni a jövő bolygójának tájait. Ki kell iktatni az Istenfelfogást. Az ülésről el kell távolítani a külföldi szereplőket." Az előbbiek Hésziodosz, az aszkrai pásztor, az utóbbiak N. T. Szizov, a moszkvai városi tanács által stúdióvezetővé kinevezett funkcionárius szavai. Előbbi a hajózás, utóbbi Tarkovszkij Solaris című filmjének a kockázataira hívja fel a figyelmet.

Az értelmező számára a legtöbb esetben megadatik, hogy abból a kézenfekvő perspektívából közelítsen tárgyához, ahonnan látni véli a módosulásokat, amelyeket az aktuálisan legfrissebb mű az életmű kontextusán belül eredményez, miközben automatikusan annak részévé is válik. Marno János költészetéről is biztosan lehetne "onnan" beszélni, ám nem tágíthatok régóta formálódó meggyőződésemtől, hogy Marnóra már a korai kötetei óta az a következetes szándék a jellemző, amely költői nyelvének és belső vidékeinek teljesen öntörvényű kiaknázása irányába mutat. Rokonságai és bevallott vonzódásai természetesen vannak; Vörösmartytól kezdve Becketten és Bernhardon át Celanig és József Attiláig lehetne sorolni Marno maga választotta "családfáját", ugyanakkor az áthallások mindannyiszor tudatos költői gesztusokként, meghívásokként és megidézésekként jelennek meg a Marno-szövegekben. Írásai már az első bemutatkozás óta egységes és szuverén nyelvi világot mutatnak, és ebbe az eddig tapasztalt homogenitásba illeszkedik bele a mostani kötet is.

Még mielőtt az olvasás elkezdődne, két, igen figyelemre méltó, tartalmát tekintve azonban különnemű nyelvi információn akad meg a fürkésző tekintet, amikor a könyv látható formájával, vizuális valójával barátkozik, nézegeti innen-onnan, gerincet vizsgál, első és hátsó borítón időz. Utóbbin a szerző, a hazatért Odüsszeuszt idéző fényképe alatt mindössze két kötetcím regisztráltatik: az első 1980-as évszámmal, a második pedig 1984-essel. A címlapon pedig két szó, egymás alatt: javítások, rontások. A javítások szó lendületes, piros ecsetvonással áthúzva. A tények megleptek, a címadás elgondolkodtatott.

Essünk túl a nehezén! Nem ettől a könyvtől fog kedvet kapni a Carpentiert eddig nem ismerő olvasó, hogy Carpeniert ismerő olvasóvá váljon. Taktikailag elhibázott így kezdeni egy recenziót, ugyanis mindez annyit tesz, hogy egy kiváló szerző összes novelláinak eme teljességében először magyarul megjelent gyűjteményét nem intézhetem el egy mondattal - és mégis elintéztem. Egy szó, mint száz.

Hamvai Kornél minden kétséget kizáróan nagyszabású és bátor munkába kezdett, amikor nekifogott és megírta A prikolics utolsó élete című regényét. Koncepciójának alapja az a világképi megfontolás, amely jelentékeny expedíciót indít a mitologikus idő epikus parafrazeálására; tehát szembemegy egyrészt a szövegirodalom posztmodern trendjeivel, másrészt a "felfrissítés" lehetőségének reményében visszanyúl a nagyregény azon hagyományaihoz, amelyekben a szerző anyagának biztos és feltétlen ura, narratív helye ennek megfelelően nem a felépítendő világon belül, hanem azon kívül keresendő.

Könyvünk főszereplője Szemere Miklós, akiről az a fáma járta, hogy a szerencsejátékok történetének egyetlen győztese, tehát az a férfi, aki pozitívban jött ki az egész életén át szenvedélyesen és elhivatottan űzött lóverseny- és kártyajátékokból.

Magyar Narancs: Ha a most megjelent könyvedről beszélünk, nem kerülhetjük meg az úgynevezett előzményeket. Mindenek- előtt két verseskötetre gondolok, a

Azon túl, hogy írásom természetesen mindenkihez "szólt", aki látta Tarr filmjét, voltak úgynevezett megszólítottjai is, nevezetesen a filmet feltétlenül elfogadó értékelők. Közülük Kovács András Bálint és Schubert Gusztáv szólt hozzá cikkemhez. Nem pusztán az említett formai okok miatt kerül itt egymás mellé a nevük, hanem érvelésük, "támadási" irányuk hasonlósága miatt is. Kritikájuk főcsapása ugyanis elsősorban azt a bíráló pozíciót veszi célba, ahonnan beszélek, ahonnan látom és értelmezem a Werckmeistert. Kovács András Bálint már írásának címével - Tarr Béla, és akiknek nem kell - olyan (elő)ítéletet tulajdonít nekem, amelyet írásom egyáltalán nem implikál. Holott én nem Tarr egész munkásságával foglalkoztam, hanem kimondottan csak a Werckmeister harmóniákkal, a belőle kiolvasható világkép művészi lehetőségeivel, tehát a megvalósult konkrét művel. Ezen kívül és belül észleltem arányproblémákat, ezeket kíséreltem meg közvetíteni. Ugyanez vonatkozik Schubert Gusztáv ellenvetésére is, miszerint a dekanonizáció valójában ellenkanonizáció. Hasonlóképpen jár el Györffy Miklós is, a legutolsó megszólaló, amikor kritikámat illető kritikájában észjárásomat egy mozdulattal posztmodernek nyilvánítja, szerinte írásomra az értékrelativizáló és ironikus diskurzusrend szabályai a jellemzők, tehát ezeket a minőségeket kérem számon a filmen. Mindez "szándékos" félreértés, a másik gondolat elkülönítése, bedobozolása, tehát "megszelídítése", vitaképtelenné nyilvánítása. Világossá tettem ugyanis, hogy nem eleve vagyok e művészi elképzelés ellen, viszont kétségkívül nem vagyok hajlandó hanyatt esni csupán a szellemi rokonszenv okán. Ugyanakkor tanulságos volt olvasnom a nagy nevek, a "Tarr-vallás" alapító atyáinak hosszú sorát, akikkel Kovács körbesáncolja magát. Az, hogy Susan Sontagtól kezdve az egész Manhattan letérdel Tarr filmje előtt, számomra csekély argumentatív erővel bír. Lelkük (és térdük) rajta. Azt sem gondolom, hogy Kovács András Bálint (vagy bárki más) kizárólagos joggal volna felhatalmazva rendezői aranycsapat összeállítására, amelyben ő jobb kötőben kétségbevonhatatlan helyet biztosít Tarrnak. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, megfellebbezhetetlenségnek viszont nem hinném, hogy helye volna.

Jánossy Lajos: Az első köteted, a

Minden élet különös anyag. Az író számára az élet - anyag. Ebben nincs semmi különös. Viszont az élet a megformáltság által válik művé, a formában találja meg újfent különösségét, "második", végleges otthonát. Induljunk ki ezúttal ebből az esztétikai alapállásból, és tekintsünk el "az élet mint műalkotás" egyébként hallatlanul izgalmas kérdéseitől.