Essünk túl a nehezén! Nem ettől a könyvtől fog kedvet kapni a Carpentiert eddig nem ismerő olvasó, hogy Carpeniert ismerő olvasóvá váljon. Taktikailag elhibázott így kezdeni egy recenziót, ugyanis mindez annyit tesz, hogy egy kiváló szerző összes novelláinak eme teljességében először magyarul megjelent gyűjteményét nem intézhetem el egy mondattal - és mégis elintéztem. Egy szó, mint száz.Aszimat, az ízlés, mint tudjuk, fejlődik, finomodik, és Carpentier jó néhány évvel ezelőtt ugyan, de már többször pallérozta az érzékenységemet. Ezúttal azonban azt az utat választottam, hogy nem elevenítem fel az emlékeimet. Úgy döntöttem, nem olvasom újra a regényeket: A fény százada (1967, Európa), az Eltűnt nyomok (1968, Európa), A hárfa és az árnyék (1982, Magvető), hanem csupán a dolgot magát nézem, A dolgok kezdetére összpontosítok. Nem a nagy kubai műveinek szövegkörnyezetén belül értelmezem a novellákat.
Mindazonáltal már a könyv fülénél elgondolkodtam: "Először kapja kézhez a magyar olvasó az író elbeszéléseinek teljes (kiemelés tőlem) gyűjteményét." 220 nyújtott oldal az egész.
Ennyire regényíró volna Carpentier?
Igen. Ennyire. Minden oldal, amellyel beljebb kerültem a könyvébe, ezt erősítette. Persze ezzel a megállapítással már letértem e kijelölt útról, kimozdítottam a helyéről a felvett nézőpontot. De ragaszkodhatom-e ahhoz, hogy van egy Carpentier nevű szerző, akárki, akinek A dolgok kezdete című könyvét olvasom, és nincs apelláta, nincs fellebbezés magasabb instanciához, példának okáért a regényíróhoz sem? Megkísérlek ragaszkodni. És akkor azt mondhatom, hogy Carpentier elbeszélései bizony elég vérszegények. Jól nevelt szövegek, ápolt mondatok, lekerekített tájak. De.
Mindez a kezdő taktusokra még a legkevésbé sem igaz: az első, töredékben maradt novella majdnem feladásra bír. Harmadik mondat, első lap közepe: "Töprengéseit egy kiterített test megjelenése szakította félbe, amely egy alacsony, néma, kerekes kocsira kötözve bukkant fel egy ajtóban: a kocsit egy bentlakó diák tolta maga előtt, mint valami vasúti sorompót." Mintha valami német szöveg maradt volna kigyomlálatlanul. S aztán folytatódik is ekképp, egészen a megszakadásig. Megállnék, de lapozok tovább, és nem csak ígéretem, hanem a név is kötelez, a szerző neve - konstatálom, hogy a szűz kéz (szem) megközelítés képtelenség, meddő absztrakció, merő fikció. Carpentiert, a nagyszerűt akarom, és nem nyugszom, amíg meg nem találom. Elszántan, de minduntalan sebességet váltva olvasom mondatait, amelyek felbátorítanak, bámészkodom tájain, amelyek megállítanak.
A harmadik történettől be is indul rendesen az a bizonyos, mindannyiunk által ismert és legtöbbünket elvarázsolni képes mitikus képzelet, avagy mágikus realizmus: jön a Holdas történetben a démonok megszállta cipőpucoló, aki fa, kecske és a "sikamlós" is egyszerre, és rendre meghágja a falu leányait, és kerekedik egy kiadós elbeszélés Szt. Jakab útjáról, melyben a zarándok, Juan sorsa egy másik életben vet ugyanolyan hurkot, mint Juanéban, aztán felfeslik az idő szövedéke, hogy varázsmozdulatra visszafele pörögjön le Don Marcial, Capellanias márkijának élete, egészen A dolgok kezdetéig, és idézést kap az Iliász, amelynek levegője sűrű, Mint a sötét éj, és története egybesodortatik az Újvilág felfedezésének és hódításának egyik matrózmitológiájával. És lesz árnyékát vesztett világ (Árnyak miséje), és persze rabszolga is kerül (A szökevények). Az özönvízmítosz mitológiákat átfonó és összekötő alapmotívuma csakúgy elbeszéltetik (Az avatottak), mint ahogyan a diktatúra és a diktátor mítosza (Menedékjog) sor(ok)ra kerül.
A némileg (tartalom)jegyzékszerű számbavétel nem véletlen. Ugyanis bármerre kutattam Carpentiert, a nagyszerűt, nem leltem. Ujjgyakorlatokat inkább, ujjlenyomatokat, a latin-amerikai irodalom toposzainak kaleidoszkópját, eredetiség nélkül. Úgy jártam, mint amikor valaki
az étlapban keresi a szakácskönyvet
A motívumok a kis területeken nem elemként, hanem panelként nehezedtek a történetekre, a szerkezet hierarchikussá vált, a szerep kereste a szereplőt, azaz a toposz a történetet. S ezzel még azt sem akarom mondani, amire hajlamos volnék, s így valami nagy terjedelmű kijelentéssel intézhetném el az egészet, hogy az elbeszélés poétikájának más a statikája, a teherbírása, mintsem hogy ilyen súlyos nehezékeket megtartana. Ez legfeljebb, engedjük azért meg, csak részben igaz. Érdemes mindenekelőtt a borgesi novellisztikára gondolnunk, és már elbizonytalanítottuk a megállapítást. De Borges novellista volt, Carpentier pedig regényíró. Az összevetésből pedig kitűnik, hogy a terjedelem nem minőségi kérdés - az irodalomban a "nagyobb" nem feltételezi a "kisebbet".
"Ki ez a kapitány, hős katonája az idő háborújának?" - kérdezi Lope de Vegával Carpentier a könyv mottójában. Ebben a "háborúban" sok hőst ismerünk, mondjuk García Márqueztől Borgesig, Carpentieren át. Ám A dolgok kezdete, nomen est omen, valóban legfeljebb az, aminek mondja magát, viszont eljutni hozzá, javaslom, leginkább úgy érdemes, ahogyan az említett novella hősének, Don Marcialnak az élete lepereg. Kezdve a végén, vissza az elejéig, az "eltűnt nyomok" mentén a "dolgok kezdetéig".
Jánossy Lajos
Noran, 2001; 220 oldal, 2000 Ft
