Könyv: Árnyékvilág (Marno János: A fénytervező)

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az értelmező számára a legtöbb esetben megadatik, hogy abból a kézenfekvő perspektívából közelítsen tárgyához, ahonnan látni véli a módosulásokat, amelyeket az aktuálisan legfrissebb mű az életmű kontextusán belül eredményez, miközben automatikusan annak részévé is válik. Marno János költészetéről is biztosan lehetne "onnan" beszélni, ám nem tágíthatok régóta formálódó meggyőződésemtől, hogy Marnóra már a korai kötetei óta az a következetes szándék a jellemző, amely költői nyelvének és belső vidékeinek teljesen öntörvényű kiaknázása irányába mutat. Rokonságai és bevallott vonzódásai természetesen vannak; Vörösmartytól kezdve Becketten és Bernhardon át Celanig és József Attiláig lehetne sorolni Marno maga választotta "családfáját", ugyanakkor az áthallások mindannyiszor tudatos költői gesztusokként, meghívásokként és megidézésekként jelennek meg a Marno-szövegekben. Írásai már az első bemutatkozás óta egységes és szuverén nyelvi világot mutatnak, és ebbe az eddig tapasztalt homogenitásba illeszkedik bele a mostani kötet is.

Az értelmező számára a legtöbb esetben megadatik, hogy abból a kézenfekvő perspektívából közelítsen tárgyához, ahonnan látni véli a módosulásokat, amelyeket az aktuálisan legfrissebb mű az életmű kontextusán belül eredményez, miközben automatikusan annak részévé is válik. Marno János költészetéről is biztosan lehetne "onnan" beszélni, ám nem tágíthatok régóta formálódó meggyőződésemtől, hogy Marnóra már a korai kötetei óta az a következetes szándék a jellemző, amely költői nyelvének és belső vidékeinek teljesen öntörvényű kiaknázása irányába mutat. Rokonságai és bevallott vonzódásai természetesen vannak; Vörösmartytól kezdve Becketten és Bernhardon át Celanig és József Attiláig lehetne sorolni Marno maga választotta "családfáját", ugyanakkor az áthallások mindannyiszor tudatos költői gesztusokként, meghívásokként és megidézésekként jelennek meg a Marno-szövegekben. Írásai már az első bemutatkozás óta egységes és szuverén nyelvi világot mutatnak, és ebbe az eddig tapasztalt homogenitásba illeszkedik bele a mostani kötet is.

"Vadság és csontjára csupaszított gondolat - ebből az oppozícióból születnek Holan versei, melyben a vadság éppúgy jelenthet tárgyra irányuló, mint tárgyatlan (szorongásos) indulatot vagy felhevített érzelmet, szenvedélyt, de akaratot, akarást is, ha ez utóbbit nem a közvetlen praktikus élettérben próbáljuk tetten érni, hanem sokkal mélyebbről jövő, indiszkrét erőként gondoljuk el, ami persze

visszaborzaszthatja az embert

Ám Holan tudja, hogy a közvetett hatalmaknak való kiszolgáltatottságot elfogadni nagyobb hazardírozás, mintha alkalmasint ő maga szólítja elő alaktalanságából a sátánt. Kettős frontot tarthat egyszerre így: egyfelől a parkosított paradicsomnak álcázott emberi természetvilág alattomos (meg)hívásainak állhat így ellent, másrészt legrejtettebb önmagával veszi fel a harcot" - írja Marno a Legyen meg a vers akarata című, Vladimir Holanról szóló ragyogó esszéjében. Marno úgy ír az egyik kedvenc kollégájáról, hogy egyszerre képes két "mozdulatot" megtenni: értelmezését adni Holannak és néhány mondatban saját ars poeticáját is összefoglalni. "Az ember akkor védi magát az idegenektől, ha önmagát veszélyezteti", mondja Holan, és ez bizonyára Marno művészetére is igaz.

Ha e recenzió elején a marnói versvilág sajátos egyneműségéről volt szó, akkor ez a megfigyelés - mint minden egyszavas index - bővítésre szorul. Mostani könyvének taglalásakor ugyanis nem véletlenül tűnik fel a tagolása, formailag és/tehát tartalmilag megkülönböztethető szakaszai, még ha a szerkezet számomra nem is mindenütt teljesen követhető. Mindenesetre az első "traktus" hozza a rövidebb, dallamszerűbb verseket, ha kell, hát klasszikus invokációval: "Szaván fogni a fájdalmat, hol, jaj, hova / gondolok, kapaszkodom a székbe, szakadja- / tok, elme húrja, hangoljatok éjre, / leszáll a köd s fel, lelkem, a világ fénye."

Ki ezen az ajtón belépsz, hagyj fel minden reménnyel, mondhatnánk, mert innentől lépésről lépésre sötétlő árnyak között visz az út, a szigorúbban vett alanyi megszólalások felszíni fejtéseit mélyfúrások követik, amelyek nyomán Marno belső vidékein

démonikus alakmások

népesítik be a színeket. Mintha a bevezető sorok afféle értelmet kapnának, amelyben a fény pusztán arra kárhoztatott, hogy árnyékokat teremtsen, ahol a szereplők csupán kitettjei, kiszolgáltatott lényei ennek az "árnyjátéknak". "Árnyék legyél - vagy árnyékvető", így az Alak(talanság)vázlatok első versszakában, "S akkor megláttad tényleg az eget, / őszi csillagaival, s köztük egy árnyat, mely lépdelt, / puhán és szürkén mint a hamu", áll a Triptichon vége felé, s végül "Nem minthogyha rosszul venné ki magát bár- / melyik: csupán a szótól elütően, ennek / a világnak első természete lett az árnyék" - írja a Tányérégőben. A fénytervező fényviszonyai ebben a paradoxitásában állnak: a fények nemcsak a külső világ árnyékvetőit világítják meg, hanem a belső útvesztők, a szenvedélyek, a "közvetett hatalmak" (lásd Holan) és azok legfőbb hordozóinak, az álmoknak a világát is "felszínre hozzák". Marnónál tehát az árnyék a személy integritásának nem a Peter Schlemil-i része, vagyis a nincstelenséget példázó allegória, hanem az önazonosság problémáját a kettősség, a sokszorozódó én, a többárnyékú alakmások, avagy ad absurdum a skizofrénia irányából feszegető metafora. Gondolkodásának elmetárgyai és azok árnyékai egymásra vetülnek, legyen szó akár szerelemről (pl. Az arles-i lány), egy gyerekkori töredékről (pl. H szerelme) vagy a Van Gogh-másokról (lásd a "Másomra ég a válasz" sort).

Mindezek mellett és miatt a versek egy részében érezhető valamely, a pszichoanalízisre alapozott (Freud neve és alakja lábjegyzetelve feltűnik a Wienerwende című versben), az önfeltárást mint önmegismerést célzó jelleg, amely sokszor az elmetárgyaknak olyan sajátos entrópiáját adja ki, amiben az olvasó bizony "állva marad". A belső utak hálózata ugyanis rejtvényszerű szabályfejtést és -követést kíván. Marnót belső "aknamunkája" ilyenkor elsöprő erővel ragadja magával. És bár gyakran poétikai feloldásokkal is próbálkozik, "Támasztva versben némely / prózai bonyodalmat, mintha közel a véghez / a legközelebbi kérdések szólítanának / el a szellemvilágtól." (H szerelme), ezekben a helyzetekben

komoly nekifeszülés szükségeltetik

az olvasótól, hogy kövesse elhívottságában a szerzőt éteri útján, belső alagútjain. Nehézkedésében és hirtelen elnehezedésében ráadásul a nyelv töredékessége és szakadékossága is inkább a drámai homályt növeli, miközben egyre súlyosabb próbák elé állítja a megértést. A csontjára csupaszított gondolat és a képi vadság örvénylő páros tánca többször is a versek szerteágazó, egymásba nyíló labirintusait nyitja meg, ahol "vakon" kell kövessük a költőt hajtűkanyarjaiban. A versmondatok extraszisztoléi mögött ott a szenvedélyes elszántság, de a "gyógyulást" mégiscsak egy nemsokára következő, eltalált sor hozza: "és megvonhatja mérlegét a vállad" (Egy fénykép árnyoldalára).

Marno soraiban szinte mindig ott a csillapíthatatlan hőfok, a belső láz. Ám "vadsága" és gondolati szenvedélye mélyén a radikalizmus tiszteletre méltó, de a körültekintést mint terepmunkát - azaz a másikkal is megosztható támpontmegjelölést - sokszor nélkülöző elszántsága lüktet. Ez teszi költészetét az eredetiség, a monadikus egyedülállás és a mindig "ellenállásra" kész akarat vonatkozásában egyidejűleg izgalmassá.

Jánossy Lajos

Árkád-Palatinus, 2002, 1960 Ft

szerző
Jánossy Lajos
publikálva
2002/41. (10. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...