Könyv: "Mondd el Irénnek, a nyolcvanas évek..." (Csordás Gábor: javítások rontások)

Még mielőtt az olvasás elkezdődne, két, igen figyelemre méltó, tartalmát tekintve azonban különnemű nyelvi információn akad meg a fürkésző tekintet, amikor a könyv látható formájával, vizuális valójával barátkozik, nézegeti innen-onnan, gerincet vizsgál, első és hátsó borítón időz. Utóbbin a szerző, a hazatért Odüsszeuszt idéző fényképe alatt mindössze két kötetcím regisztráltatik: az első 1980-as évszámmal, a második pedig 1984-essel. A címlapon pedig két szó, egymás alatt: javítások, rontások. A javítások szó lendületes, piros ecsetvonással áthúzva. A tények megleptek, a címadás elgondolkodtatott.

Csordás kötetei nincsenek ugyan a birtokomban, mégis - vagy éppen ezért - mindig azt gondoltam róla, hogy az utóbbi évtizedek szerkesztői, könyvkiadói munkássága mellett költői életműve is gyarapodott. Ezzel szemben most megjelent kötete

áttekintő gyűjtemény vagy szigorú válogatás,

esetleg összegzés, amelyben 1983-tól 2002-ig dátumozott verseket hoz. Ezzel a ténnyel erős párbeszédben áll a címadás gesztusa, amely evidensen az eddigi versek újraolvasását implikálja, az átírás mindig fennálló lehetőségét a rontás és a javítás egymásra utaltságával árnyalja. De mi történik akkor, ha a recenzens nem tud vagy nem kíván utánajárni az "előzményeknek", az átírt vagy javított anyagnak? Értelmezheti-e a címet szoros olvasatban, erre a kötetre szűkítve?

Az utóbbi lehetőség csak abban az esetben áll fenn, ha az olvasat képes megragadni egyfajta szerkesztési, poétikai ívet, amelynek mentén Csordás könyve megrajzolja a javítások-rontások paradox költői (le)építkezésének folyamatát, dekonstruktív játékterét. Ha a szerkezetet megerősítő momentumokat keressük, Csordás nem marad adósunk: költészetének láthatóan ugyanúgy szembe kellett néznie a József Attila-i örökséggel, annak folytathatóságával, ahogyan ezt a hetvenes-nyolcvanas évek új nemzedékének legfontosabbjai megtették. Ha csak Tandorira vagy Petrire utalunk, mindenki tudja, miről van szó. Utóbbi többször is nyilvánvalóvá tette, hogy saját hangját akkor találta meg végleg, amikor a koncentrált és egypólusú lírai én szembesült e hagyomány folytathatatlanságával, a versbeszéd addig kimozdíthatatlannak tűnő centrumának kimozdíthatóságával. Azzal a különböző egzisztenciális és nyelvfilozófiai megfontolásokból következő revelációval, melyet Wittgenstein így jellemzett: "A gondolkodó, elképzelő szubjektum nem létezik. Ha írnék egy könyvet: >>A világ, ahogy leltemjavítások rontások második verse "ki fél attól, hogy egyszer eltűnök" sorral indul, hogy aztán néhány lappal arrébb JA című versét olvashassuk "először is nem az árvákhoz adták" kezdettel, mint afféle József Attila-életrajz palimpszesztusát, majd a kötet utolsó harmadában, A kozmosz énekében egyenesen a "Külön világot alkotok magamnak" szonett nyitó sorával rugaszkodik neki. Meg-megújuló nekifeszüléseket látunk, amelyek minduntalan megkísérlik játékba hozni, avagy játékban tartani azt a költői perspektívát, amelyről

Csordás láthatóan nem szívesen

mondana le. Lehetne tehát ekképp rekonstruálni a kötetszervező szándékot, amelynek megfelelően a költői szabadság öntörvényűsége a meghaladhatatlan hagyomány felülírásában, a rontásban mint javításban (és fordítva) állna.

Mégsem állítható, hogy Csordás könyvének ez volna az egyetlen interpretációs lehetősége. Kötete több is, kevesebb is ennél. Több, amennyiben "közben" igen különnemű formákat lakik be, ugyanakkor kevesebb, amennyiben könyvében a fent kifilézett kötőanyag nem végig és nem ugyanolyan intenzitással érvényesül. Több, ha a könyvet válogatásként, állomásként értjük meg, amelynek keretei között a (villonos) József Attilá-s áthallásoknak a szétírás, a prózavers és a csonkolt szonett formavilágán belül képes olyan akusztikus tereket nyitni, melyekben (legyen szó szerelmi líráról - Sorscédulák - vagy "egy összetört regény darabjairól", vagy a "Teta Marija" és az "E" párdarabjairól) a megszólaláshoz egy ironikus ritmusú metronóm diktálja a drámi ütemet. És

kétszeresen kevesebb,

ha azokra a versekre gondolunk, amelyek a válogatás "szűkszavúsága" által aprólékosságra hangolt olvasót megtorpanásra késztetik. Itt elsősorban azokra gondolok, melyekben Csordás a nyelvi sűrítés, a tömörítés, a zsúfoltság és/vagy az ilyenkor előforduló nyelvi poénkényszer hatása alá kerül, de nem adja föl, végigcsinálja, és persze benne marad. (pl. Hasonlítgatások: "alapításban részesült medencék / jóra fordult határtalan sömör / nemzetközi kofákban korhadó ék / málnás vasárnap erjedő öböl" stb.).

Kétszeresen kevesebb, írtam, mert Csordás könyvét ily módon nehéz mire vélni. Egyszerre kiforrott és keresgélő, szigorú szeméremmel rostált és néha könnyelmű. De mondhatjuk azt is, hogy hű magához: olyan, mint a kor, amiben nagy része íródott - a nyolcvanas évek.

Jánossy Lajos

Noran, 2002, 1250 Ft