"Vigyázat, a valóságon dolgoznak!" (Csaplár Vilmos író)

Magyar Narancs: Nehéz lenne megúszni könyveddel kapcsolatban azt a naiv kérdést, miszerint mikor, hol, hogyan jutott eszedbe, hogy egy Kádár János nevű figurát válassz regényed hőséül. Már itt az elején szándékosan kerülöm azt a megfogalmazást, hogy Kádár Jánosról és sleppjéről, Aczélról, Biszkuról, Czinegéről, Fehérről szólna ez a könyv.

Csaplár Vilmos: Hol, hogyan jutott Tolsztoj eszébe, hogy Napóleonról írjon regényt? Vagy Jarry eszébe, hogy Übü királyt megmutassa nekünk? Én csak azt tudom, hogy miután egy Kádár János nevű első titkár fölködlött a képzeletemben mint regényhős, fölvillanyozódtam, Bamberg, ahol voltam éppen, majdhogynem a feledés homályába veszett, és Kádár János osont, rejtőzködött, leleplezett, beszélt, használva a rendkívül nagy fineszét. És azt tudom, hogy engem maga a Kádár János soha nem érdekelt. Uralmának hosszú időszakát megpróbáltam úgy végigélni, mintha lenne élet a Szovjet Birodalmon belül. Vigadoztam, kalandoztam, és mintha a kalandok kalandok lettek volna. És írtam. Naiv voltam, sőt álnaiv. Sík Csaba, a Magvető Könyvkiadó akkori (hetvenes évek eleje) főszerkesztője közölte velem, hogy ki kell húzni az első kötetemből egy Nagy Imrére vonatkozó részt. Lengyelországban valakival koccintott a hősöm, Imre Nagy egészségére. Csodálkoztam. Miért kellene kihúzni, hiszen így történt, ráadásul velem? Úgy nézett rám, mint egy nagyon ravasz fiatal íróra. Vagyis mint egy hülyére, aki azt képzeli, hogy túljárhat az ő eszén, ha értetlenséget színlel. Persze nem volt mese, kikerült a szövegből, a Kádár idejében nem lehetett Nagy Imrére koccintani. De ha azt kiáltotta volna a hősömnek a lengyel, hogy "Halál a Nagy Imrére!", azt is kihúzták volna. Lehet, hogy akkor született meg bennem a mélyben a homályos elhatározás, ugyanis egy olyan könyvet írtam, amelyben nem ejtik ki Nagy Imre nevét, és szó sem esik az 1956-os forradalomról, viszont a fülszövege előbb megvolt, mint a regény első fejezete. "Sajnos, én nem tudtam akkorákat nevetni az Igazságos Kádár Jánoson, mint amekkorákat a Tisztelt Olvasó fog." Aláírás: "Nagy Imre, Magyarország második kivégzett miniszterelnöke." Ez a fülszöveg aztán az olvasót tárgyszerűbben, kedvesebben tájékoztatóra változott kegyeleti és egyéb okokból, de maradt egy hiányérzetem, nem vagyok benne biztos, hogy helyes volt-e megváltoztatni, ezért ahol lehet, idézem.

MN: És egyáltalán nem érdekelt, hogy milyen a nem igazságos, hanem a valóságos Kádár János?

CSV: Az tény, hogy a valóságos Kádár-világból kaptam annak idején minden különösebb érdeklődés nélkül is dózisokat. Például a hatvanas években gumibotozásokat, Balaton menti rendőrös kergetőzéseket. Aztán író lettem. A helsinki szerződés aláírása után, 1975-ben a Művelődési Minisztériumban kiötlötték, hogy a Karinthy Ferenc, Szabó Magda után menjen egy fiatal író is ki az iowai ösztöndíjra. Valahol nagy lehetett az ellenállás, mert annyira az utolsó pillanatban szóltak, hogy mehetek, hogy csomagolni is alig volt időm. Persze arra kellett szakítanom egy-két röpke délelőtti órát, hogy a belügy emberei megpróbálkozzanak velem. Szemben ült egy férfi és oldalt egy másik. Megdicsértek, hogy milyen tehetséges és sikeres fiatal író vagyok, aminek ők szívből örülnek. Remélik, hogy továbbra is sikeres leszek. Na, ebben már volt egy kis hátsó gondolatocska. Persze én úgy tettem, mintha felhőtlen gratulációról lenne szó. Aztán azt ecsetelték, hogy milyen veszélyek leselkednek majd rám a távoli USA-ban. Valamit habogtam, hogy majd megvédem magam. Helyes, mondták. Hirtelen fordulattal arra kértek, hogy az egykori parasztpárti politikus és népi író, Kovács Imre által odakinn szerkesztett valamilyen újságból hozzak nekik egy példányt. Úgy hangzott, mint egy mellékes kérés, jelentéktelen szívesség, semmiség. Azt válaszoltam, hogy baromi feledékeny vagyok, inkább rendeljék meg postán, maguknak biztosan megjön. Ösztönösen megint naivan reagáltam, de tényleg csak utólag esett le, hogy ha hozok egy újságot, zsarolható leszek, mert már csináltam nekik valamit. Ez az eset mostanában, amióta kiderült, hogy Bódy Gábor hasonló (egyelőre még nem tudom, milyen) helyzetben másképp viselkedett, sokszor eszembe jut. Én ebből is ki akartam maradni. Még próbálkoztak azzal, hogy ha hazajövök, megkeresnek, hogy elmeséljem nekik, milyen veszélyeket éltem át, de azt mondtam, hogy én keresem meg őket, ha lesznek "veszélyek". Hiszen ez állampolgári kötelességem, tettem hozzá jelentőségteljesen. Azért majd ők jelentkeznek, mondták. Nem, majd én, feleltem. Majd ők! Majd én! Majd ők! Majd én!... Soha többet nem kísérleteztek velem. Annyi hátrányom lett, hogy nem lett előnyöm. Az amerikai utamat már nem tudták megfúrni. Előre hitelezték a bizalmat. Vagy nem tehettek mást. Ennyit azért ért a Helsinki, frissen... Amikor a Kulin Feri a főszerkesztősége idején azt akarta, hogy odamenjek a Mozgó Világ szerkesztőségébe, és mellékesen megemlítette, hogy az Aczél György szeretne fiatal írókkal elbeszélgetni, például velem, én azt feleltem, hogy mondja meg neki, hogy ha találkoznék vele, semmi nem jutna az eszembe. És akármilyen furcsa, ez tényleg, szó szerint igaz volt. (Nem is kerültem a szerkesztőségbe.) Ezek után miért írok regényt róluk, amelyben még az Aczél is szerepel? Megkérdezték a Weöres Sándortól, hogy ugye szereti a gyerekeket? ´ nem szereti a gyerekeket, mondta. De hát olyan szép gyerekverseket ír! ´ nem ír gyerekverseket! - tiltakozott. Valahogy így vagyok én is.

MN: Valamilyen impulzusaid és motívumaid csak voltak! Nekem ne tettesd az álnaivat!

CSV: Egy biztosan volt. A múlt idő. Mert az az én időm. Negyvenegy éves koromig "alattuk" éltem, úgyhogy amikor én Kádár Jánost írok, a gyönyörű Anikó nevű barátnőm szoknyája alá is nyúlok. Egyúttal. Például. Olyan könyvet írtam, ami rólunk, a népről szól, a szép, szomorú, kiszolgáltatott helyzetünkről. Ha egy uralkodó elég sokáig uralkodik fölöttünk, és relatíve békén hagy, elkerülhetetlenül megszeretjük, lásd még például a Ferenc Jóskát! Az életünk részévé válik

MN: Vagyis nincs olyan, hogy valóságos Kádár János, csak mondjuk, van tízmillió, ahányan itt akkor éltek, mindenkinek egy?

CSV: Nehéz a lelkekbe és a képzeletekbe belelátni, bár az író éppen hogy ezt is csinálja. Az én könyvem nem a szolgai befogadásról szól, hanem beintés a saját magunkban lakó történetnek, ezért szerintem elolvasása egészséges nedvkeringést biztosít.

MN: A sokféle lehetséges olvasat közül én most azt emelném ki, amely szerint az uralkodó káder-elit világa, stílusa legalább annyira földszintes volt, mint az egész ország.

CSV: "A világ leghaladóbb társadalmi rendje" tulajdonképpen rém nevetséges volt. A fiatalabbaknak, akik még kicsik voltak, mindenképpen meseszerű lesz. Egy először véres mese, amelynek a pirosa egyre fakul, végül valamilyen világtörténelmi folyamatról való kényelmes, fáradt, tulajdonképpen semmire se kötelező képzelgéssé válik.

MN: Nem vagyok híve az úgynevezett írói műhelyekben való turkálásnak, de mégis kíváncsi lennék, mennyire láttad magad előtt írás közben a terepet?

CSV: A szereplők történelmi szükségszerűségről, a haladás erőiről beszélnek, én meg jóformán azt se tudtam, mi lesz a következő mondat, és sejtelmem se volt róla, merre haladok.

MN: Mitől függött, hogy melyik figurához milyen történetet kerekítesz? Miért került Aczél kezébe a vadászpuskához kötözött két, kitömött fácán, és miért Fehér elvtárs akarja lenyalni a süketnéma Katikáról a csokoládét?

CSV: Az emberiség egyik tüneményes képessége a történetmesélés. Engem egy ideje csak a történet érdekel. Az, ahogy én tudom elmondani. Ez a könyv ennek a csillapíthatatlan érdeklődésnek az eredménye. Meg annak az eredménye, hogy a "szocializmus építése" nevében évtizedekig nem hagytak békén. Erre most (talán megint csak naivan vagy álnaivan) úgy reagáltam, hogy átéltem írás közben a legnagyobb fokú szabadságot, rajtuk keresztül.

MN: Közben eszembe jutott egy másik lehetséges válasz. A történet esetlegessége és kiszámíthatatlansága mintha kirajzolná az idő hiányát, egy hűlt helyet, amit azokban az években, kinek mennyi jutott, mindennap megéltünk. Tehát mindegy, hogy a hatvanas évek írószövetsége vagy a hetveneseké, amiről írsz, Kádár János örökkévaló, mint Knézy Jenő. Valóság- és időhiány, amelyért a képzelet igyekezett kárpótolni bennünket, és megörökíteni az ismert népmesei formákban.

CSV: Legyen így! Találjon ki mindenki Kádár János-történeteket, és mondja el! Olyan lenne ez, mint az országos Röpülj, páva!-mozgalom volt. Sok mindent elvettek tőlünk, vegyünk vissza valamit, mindannyiunknak! Simogassuk, lapogassuk azokat, akiket annak idején, ha eszünkbe jut, se tudtunk volna simogatni, mert olyan messze voltak tőlünk. A múlt idő az igazi ideje az olyan osztálykirándulásoknak, mint amilyen a "létező szocializmusunk" volt.

MN: Nem okozott-e nehézséget, hogy kikerüld, a figyelmed körén kívül tartsd a megélt tapasztalatokat? Hogyan tudtad megúszni, hogy az úgynevezett valóság ne ejtsen fogságba? Például az írószövetségi jelenetbe számtalan saját emléked is betolakodhatott volna.

CSV: A legnagyobb ellenségem a valóság. Szerencsére sose voltam ott az Írószövetségben akkor, amikor a Kádár János. Ha ott jártam volna, talán meg se írom ezt a fejezetet.

MN: Ha a többi könyvedre gondolsz, akkor is ugyanígy látod a valóság és az irodalom viszonyát?

CSV: Most igen. Úgyhogy ha hazamegyek, ki is akasztok egy táblát a dolgozószobámba: "Vigyázat, a valóságon dolgoznak!"

Csaplár Vilmos

1947-ben született Újpesten. Főbb könyvek: Lovagkor (1971), Két nap, amikor összevesztünk, vagyis a történetírás nehézségei (1972), Vásárlóink figyelmébe ajánljuk a Zsaporozsec 968-as típusú gépkocsit (1975), A kék szem és a rózsaszínű mellbimbó históriája (1980), Egy látkép története (1986), Pénzt, de sokat! (1987), Vágy a róka vére után (1989), Magyarország, te dög! (1990), A demokrácia álarc az ördög ábrázatán (1992), Momi lába (1993), Gyermekkor, földi körülmények között (1994), Az Isten (1995), Én (1996), Semmit, örökké (2000), Igazságos Kádár János (2001).