Hamvai Kornél minden kétséget kizáróan nagyszabású és bátor munkába kezdett, amikor nekifogott és megírta A prikolics utolsó élete című regényét. Koncepciójának alapja az a világképi megfontolás, amely jelentékeny expedíciót indít a mitologikus idő epikus parafrazeálására; tehát szembemegy egyrészt a szövegirodalom posztmodern trendjeivel, másrészt a "felfrissítés" lehetőségének reményében visszanyúl a nagyregény azon hagyományaihoz, amelyekben a szerző anyagának biztos és feltétlen ura, narratív helye ennek megfelelően nem a felépítendő világon belül, hanem azon kívül keresendő.

Hamvai Kornél minden kétséget kizáróan nagyszabású és bátor munkába kezdett, amikor nekifogott és megírta A prikolics utolsó élete című regényét. Koncepciójának alapja az a világképi megfontolás, amely jelentékeny expedíciót indít a mitologikus idő epikus parafrazeálására; tehát szembemegy egyrészt a szövegirodalom posztmodern trendjeivel, másrészt a "felfrissítés" lehetőségének reményében visszanyúl a nagyregény azon hagyományaihoz, amelyekben a szerző anyagának biztos és feltétlen ura, narratív helye ennek megfelelően nem a felépítendő világon belül, hanem azon kívül keresendő.

A több idősíkon kibontott történet, ha jól értem, a végzettel incselkedik. Bár a legkevésbé sem gondolom, hogy a "prikolics" mint metafora egyértelműen megfejthető volna, mégis megannyi jel arra csábít, hogy a fátum egy sajátos, többszörösen kiforgatott megjelenési formájával van dolgunk, annak ellenére, hogy az író igyekszik alaposan szétsatírozni könyvének "első mozgatóját", egészen odáig, hogy az, mármint a prikolics el is tűnik.

A tizenkilencedik században "kezdődő" elbeszélés, mint később megtudjuk, végzetes eseményeket generáló, kezdő taktusai egy Keserű nevű patikust, avagy Menyhért Mikát, avagy magát a prikolicsot, rajta kívül pedig Bertalan atyát, Kéri Tónit, más néven a Szart, Arany szolgabírót és a falu kocsmáját démoni forgásával rabul ejtő "táncos asszonyt" vonultatnak fel;

igen plasztikus nyelvezettel

csigázzák fel az érdeklődést, exponálják a könyv rejtélyes erőterét, hogy aztán a következő fejezetben már a Nyugati térre, egy amerikai egyház igehirdetésére, majd a Burger Kingbe kalauzoljon bennünket a szerző, ahol a "véletlen egybeesések" különös játékaként a vécében egy ausztrál útlevéllel rendelkező, de magyar származású úriember hullájába ütközünk. Innen pedig elindul a lavina. A figurák és az események hanyatt-homlok erednek egymás nyomába. Hamvai lüktető ritmust diktál, minden fejezetben helyszínt és időt vált. Míg a múltat a babonák, a hiedelmek, a legendák misztériuma hálózza be, megmagyarázhatatlan halálesetek, nyomtalanul eltűnt kincsesládikók, kiúttalan labirintusok mentén tárul fel, illetve húzódik vissza ez a világ, addig a jelenben néhány értelmiségi alak baráti és szerelmi bonyodalmai kavarognak. A világok között pedig a prikolics kísért és közvetít; az "őstörténet" a szerzői szándék szerint megannyi szűkre húzott hurokban ismétli önmagát. A hihetetlen halálok és születések, bűnök és büntetések nemzedékről nemzedékre bénítják a megannyi szereplő életét.

Az elmondottak abba az irányba mutatnak, hogy Hamvai apróra körbeírta világait, egymásba játszatta őket, és a helyszínek, a szereplők karneváli hömpölygését olyan körtáncban egyesítette, amely a bevezető sorokban megpendített mitologikus szerkezetet imitálja. Az erre irányuló szándék egyértelmű, a nagy forma mégsem forogja ki magát.

Hamvai remek érzékkel lát neki a kidolgozásnak, határozott kézzel építkezik, jár-kel a

titokzatosságok ködös lápvidékén,

de egy idő után elveszti a tempót, jócskán túllépi a sebességhatárt. Nagyjából a századik oldal környékén nem pattintottam vissza a kupakot a filcem végére, mert a szereplők sorjázása és az események egymásnak való megfeleltetése, azaz motívummá emelése egyre inkább megterhelte, elnehezítette az olvasást. Minduntalan adatolnom kellett. Ez most akkor kinek a kicsodája, ami vele történik az már megtörtént hasonlóképpen, de hol is? Stb. Természetesen magamban kerestem a hibát, türelmetlenségre gyanakodtam, ám hiába dorgáltam magam, a nyugtalanságom csak fokozódott. Eredőire pedig végül a "kortárs" történet helytelenségeiben leltem.

Túlságosnak látszik az iparkodás, amivel Hamvai elmesélni kívánja ezt a frivol love storyt. Az arányok folyamatosan eltolódnak, s egy ponton túl úgy tűnik fel, mintha az egész prikolicshistóriára valójában csupán azért lenne szükség, hogy hitelesítő zárjegye legyen egy mindenáron elmondani akart, ám különben banális szerelmi zűr elmesélésének. Biztos vagyok benne, hogy a szerző nem erre a sanszra utazott, de a dolog mégiscsak úgy sült el, hogy a Baán-Klemm-Mikes Olga-Lidi-szituációt mindenáron fel kellett díszíteni, el kellett látni markáns attribútumokkal, mert a résztvevők különben belső feszültség, kétely, sőt humor híján maradnának. Erre igen alkalmasnak tűnt a százéves periódust átszövő sorsok egymásba fonása. Vagyis ami az egyik, a legendák szövegrétegében világot teremtő elemnek bizonyult, az a másikban csupán díszletet hozott létre. Ezekből az elmozdulásokból persze születhetett volna egynemű, belső logika, ha a mitikus világ elemeit a Burger Kingek világában a szerző következetesen leépíti, és ekképp morbid kifosztottságról beszél. Ám a mítoszok világát Hamvai nem lebontja, hanem itt-ott tovább élteti, másutt pedig - teljesen esetlegesen - elfeledkezik róla. Amikor pedig "egyedül", efféle támasz nélkül marad mai hőseivel, ekkor tulajdonképpen kívülről jellemez, szellemesség helyett gyakran csak szellemeskedik.

Művének ebben a dimenziójában számra csak csekély tétekkel játszik. Hogy mást ne mondjak: szerelem, erotika és pornográfia határkapcsolatait minden ellenpont nélkül szinte kizárólag a kamaszkor promiszkuus fantáziájának világában értelmezi, ennek megfelelő inkább kevésbé, mint többé csattanó poénokkal (ld. A Vákuumpumpa Társaság).

Mindezek után és előtt Hamvai könyve komoly nyelvi alakzat, merész munka, amelynek erényei nem csupán a látható erőfeszítésben rejlenek. Erényeinek és kudarcainak tanulságai számosak. Fákból nem biztos, hogy lesz erdő. De az is igaz, hogy ettől a fák még szépek.

Jánossy Lajos

(Ab Ovo, 2001, ár nélkül)