Azon túl, hogy írásom természetesen mindenkihez "szólt", aki látta Tarr filmjét, voltak úgynevezett megszólítottjai is, nevezetesen a filmet feltétlenül elfogadó értékelők. Közülük Kovács András Bálint és Schubert Gusztáv szólt hozzá cikkemhez. Nem pusztán az említett formai okok miatt kerül itt egymás mellé a nevük, hanem érvelésük, "támadási" irányuk hasonlósága miatt is. Kritikájuk főcsapása ugyanis elsősorban azt a bíráló pozíciót veszi célba, ahonnan beszélek, ahonnan látom és értelmezem a Werckmeistert. Kovács András Bálint már írásának címével - Tarr Béla, és akiknek nem kell - olyan (elő)ítéletet tulajdonít nekem, amelyet írásom egyáltalán nem implikál. Holott én nem Tarr egész munkásságával foglalkoztam, hanem kimondottan csak a Werckmeister harmóniákkal, a belőle kiolvasható világkép művészi lehetőségeivel, tehát a megvalósult konkrét művel. Ezen kívül és belül észleltem arányproblémákat, ezeket kíséreltem meg közvetíteni. Ugyanez vonatkozik Schubert Gusztáv ellenvetésére is, miszerint a dekanonizáció valójában ellenkanonizáció. Hasonlóképpen jár el Györffy Miklós is, a legutolsó megszólaló, amikor kritikámat illető kritikájában észjárásomat egy mozdulattal posztmodernek nyilvánítja, szerinte írásomra az értékrelativizáló és ironikus diskurzusrend szabályai a jellemzők, tehát ezeket a minőségeket kérem számon a filmen. Mindez "szándékos" félreértés, a másik gondolat elkülönítése, bedobozolása, tehát "megszelídítése", vitaképtelenné nyilvánítása. Világossá tettem ugyanis, hogy nem eleve vagyok e művészi elképzelés ellen, viszont kétségkívül nem vagyok hajlandó hanyatt esni csupán a szellemi rokonszenv okán. Ugyanakkor tanulságos volt olvasnom a nagy nevek, a "Tarr-vallás" alapító atyáinak hosszú sorát, akikkel Kovács körbesáncolja magát. Az, hogy Susan Sontagtól kezdve az egész Manhattan letérdel Tarr filmje előtt, számomra csekély argumentatív erővel bír. Lelkük (és térdük) rajta. Azt sem gondolom, hogy Kovács András Bálint (vagy bárki más) kizárólagos joggal volna felhatalmazva rendezői aranycsapat összeállítására, amelyben ő jobb kötőben kétségbevonhatatlan helyet biztosít Tarrnak. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, megfellebbezhetetlenségnek viszont nem hinném, hogy helye volna.

Azon túl, hogy írásom természetesen mindenkihez "szólt", aki látta Tarr filmjét, voltak úgynevezett megszólítottjai is, nevezetesen a filmet feltétlenül elfogadó értékelők. Közülük Kovács András Bálint és Schubert Gusztáv szólt hozzá cikkemhez. Nem pusztán az említett formai okok miatt kerül itt egymás mellé a nevük, hanem érvelésük, "támadási" irányuk hasonlósága miatt is. Kritikájuk főcsapása ugyanis elsősorban azt a bíráló pozíciót veszi célba, ahonnan beszélek, ahonnan látom és értelmezem a Werckmeistert. Kovács András Bálint már írásának címével - Tarr Béla, és akiknek nem kell - olyan (elő)ítéletet tulajdonít nekem, amelyet írásom egyáltalán nem implikál. Holott én nem Tarr egész munkásságával foglalkoztam, hanem kimondottan csak a Werckmeister harmóniákkal, a belőle kiolvasható világkép művészi lehetőségeivel, tehát a megvalósult konkrét művel. Ezen kívül és belül észleltem arányproblémákat, ezeket kíséreltem meg közvetíteni. Ugyanez vonatkozik Schubert Gusztáv ellenvetésére is, miszerint a dekanonizáció valójában ellenkanonizáció. Hasonlóképpen jár el Györffy Miklós is, a legutolsó megszólaló, amikor kritikámat illető kritikájában észjárásomat egy mozdulattal posztmodernek nyilvánítja, szerinte írásomra az értékrelativizáló és ironikus diskurzusrend szabályai a jellemzők, tehát ezeket a minőségeket kérem számon a filmen. Mindez "szándékos" félreértés, a másik gondolat elkülönítése, bedobozolása, tehát "megszelídítése", vitaképtelenné nyilvánítása. Világossá tettem ugyanis, hogy nem eleve vagyok e művészi elképzelés ellen, viszont kétségkívül nem vagyok hajlandó hanyatt esni csupán a szellemi rokonszenv okán. Ugyanakkor tanulságos volt olvasnom a nagy nevek, a "Tarr-vallás" alapító atyáinak hosszú sorát, akikkel Kovács körbesáncolja magát. Az, hogy Susan Sontagtól kezdve az egész Manhattan letérdel Tarr filmje előtt, számomra csekély argumentatív erővel bír. Lelkük (és térdük) rajta. Azt sem gondolom, hogy Kovács András Bálint (vagy bárki más) kizárólagos joggal volna felhatalmazva rendezői aranycsapat összeállítására, amelyben ő jobb kötőben kétségbevonhatatlan helyet biztosít Tarrnak. Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy nem, megfellebbezhetetlenségnek viszont nem hinném, hogy helye volna.

Metafizika és realizmus viszonyáról valóban érdemes lenne gondolkodni. Talán először Kovács A. B.-nak és Schubert Gusztávnak kéne összeülnie: "Tarrban semmiféle metafizika nincs. Nem hisz Istenben, nem hisz az ördögben, nem hisz a történelemben, semmiféle világon túli dologban" (K. A. B.), "az emberi élet értelmezhetetlen a transzcendencia nélkül, az ember fölötti világ pedig üres nélkülünk" (Sch. G.). Ám Dantéval rövidre zárni, ahogy Schubert teszi, talán túlontúl egyszerű megoldás. Különböző korok és művészi alkotások szellemtörténeti összehasonlítása és ütköztetése eléggé triviálissá teszi azt a megállapítást, hogy nem lehet bármely korban, bármely művet meg- avagy újraalkotni. Ezt amúgy pont a posztmodern tagadja, de Tarr filmjét posztmodern érvekkel megvédeni...? Schubert írásának aztán van egy olyan rétege, amely végül a legtöbb, művészetről folytatott vita sajátja, ahol "megáll a tudomány": neki tetszik Tarr filmje, nekem meg nem.

El kell higgyem és fogadjam, hogy ő hosszú percekig bolyongott kétségbeesetten a körúton a nevezetes fürdőszoba-jelenet után, míg én indulatos kortyokban fogyasztottam sörömet a lehető legközelebbi kimérésben.

Peer Krisztián hozzászólása pontosítja és tovább árnyalja a filmmel szembeni álláspontokat, a dialogikus megértésre pedig figyelemre méltó kísérletet tett a negyedik hozzászóló, Dercsényi Dávid, aki hajlandó volt elfogadni a vita általam exponált "játékszabályait".

Végezetül: a Werckmeister-vita egyrészt kétségkívül a hatalmi beszéd terepe és demonstrációs tere lett, másrészt, és ez a legfontosabb, ritka helyzeteket teremtett, amelyekben valóságos esztétikai érvek ütközhettek vagy találkozhattak. Utóbbira szép példa az idei JAK-táborban a Turcsányi Sándor vezetésével, Báron György, Forgách András, Vágvölgyi B. András, Peer Krisztián és jómagam részvételével és a közönség soraiban helyet foglaló Rényi András aktív hozzájárulásával létrejött beszélgetés.

Az álláspontok közeledtek, kiderült, hogy a szereplők közül senki nem feltétlen híve és senki nem kíméletlen ellenzéke a filmnek.

"Hát ennyi a hír, és most már más nem is jut eszembe. Ígéreteimet megtartottam, s mindent elmondtam, amit el akartam mondani. Ugyanazok lesznek az őreim lefelé menet is? Igen? Uraim, akkor én kész vagyok. Az előadásnak vége. Indulhatunk." (Krasznahorkai László: A Théseus-általános, Széphalom, Bp., 1993, 105. oldal)

Jánossy Lajos

WERCKMEISTER A NARANCSBAN

Interjú: Bori Erzsébet interjúja Tarr Bélával: Nem lehet ügyeskedni - 2001. február 8., 6-7., 30. oldal

A filmről: Forgách András: Kitartó pillantás - 2001. február 8., 31. oldal

A vita: Jánossy Lajos: Egyszer jóllakni? - 2001. április 5., 28-29. oldal; Kovács András Bálint: Tarr Béla, és akiknek nem kell, Dercsényi Dávid: A kritika harmóniája - 2001. április 12., 30-32. oldal; Schubert Gusztáv: Tarr-vágás - 2001. április 19., 26. oldal; Peer Krisztián: A vita hevében - 2001. május 17., 28. oldal; Györffy Miklós: Jelentésfelmutatás - 2001. augusztus 16., 27-28. oldal

A JAK-táborban folytatott beszélgetés olvasható lesz a Magyar Lettre Internationale következő számában. (Szerkesztőségünk véleménye következő számunkban lesz olvasható, az esetleges további hozzászólásokat olvasói levélként közöljük.)