Könyv
Terézia Mora: Különös anyag
Terézia Mora könyve valóban különös első könyv. Mindenekelőtt abban a tekintetben, hogy "kezdő" szerzőként
ritka magabiztossággal
birtokolja a nyelvet,
amin beszél, hangja nem csúszkál az oktávok között, szépen kidolgozott, hangnemben tartott szólam az övé. Ha meg kéne neveznem ezt a hangot, ezt a figyelmet, akkor a lírai tárgyilagosság volna az a terminus, amellyel ezt a prózát a legszívesebben illetném. Nem pusztán azért, hogy a hangnemek között helyet találjunk Mora szövegének, hanem mert ezáltal az egész könyv formájára nézve kaphatunk lehetséges értelmezési kulcsot és támpontot.
Az említett megközelítés adhat magyarázatot a könyv szerkezetére, arra a mozaikos, sokbekezdéses formára, ami pár lap után azonnal feltűnik. Ez a tagolás megerősíti és alátámasztja azt az olvasói tapasztalatot, mely szerint Mora írói figyelmének alaphangoltsága lírai. Elsősorban
a pillanatra érzékeny
A pillanat érzékiségében rejtőző részletek rétegeit aknázza ki, ebből adódik prózájának - képzőművészeti kategóriát kölcsönözve - pointilista jellege. Ezt a benyomást érdekesen tovább árnyalja az a tény, hogy a Különös anyag írásai igényt tartanak az epika, vagyis az elbeszélés hagyományos technikáira is. A két írásforma egymásba játszásának lehetősége, sikere avagy kudarca a kötet talán legfőbb tétje. Mora ugyanis olyan terepet épít és jár be, amelynek erős helyszínei és szereplői mindenképpen a prózai műfaj felé közelítik művének egészét. Szándékosan nem beszélek egyértelműen elbeszélésekről, mert bár látszólag valóban önálló címekkel ellátott, különálló írások szerepelnek a tartalomjegyzékben, mégis regény közeli olvasattá állnak össze. A határszéli falu, a tó, a kastély, az uszoda, a büfé, a határsáv olyan szereplők életkeretei, akiknek az írásokból nem feltétlenül következően van közük egymáshoz, mégis egy, közös és zárt világ lakosai, történeteikre egyfajta archetipikus azonosság jellemző. Olyan időtlenséget sugallnak, ami inkább a mitológiai elbeszéléshez, mint az önmagát a múló idő folyamatosságában megértő történetmondáshoz közelíti őket. Nővérek, húgok, fivérek, apák, anyák és nagyapák népesítik be ezt a valahol a nyugati határszélen húzódó falut, és bár apró jelek utalnak arra, hogy a vasfüggöny korszakában vagyunk, ezen belül egyéb eligazítás híján maradunk. Mora egyes szám első személyű elbeszélője szívesen és ügyesen váltogatja arcait, hol egy határőr (báty), hol egy elfonnyadt büfésnő (húg), máskor egy kisdobos lányka pozíciójából mond el történeteket, ezeknek azonban a szó eredeti értelmében soha nem ér a végére,
az elbeszéléseket nyitva hagyja,
vagy, ha úgy tetszik, egymásba nyitja. Önálló egységek, behatárolható nyelvi területek, a történetek érzéki és érzékeny, töredékek általi sejttetésével rajzolódnak ki. S hogy a történetmondói hangok nem alkotnak többszólamú művet, az egyrészt elmélyítheti az élet rendjének mint meghatározott, ismétlődő életpályák összegének a képzetét, másrészt alapot adhat kritikai fenntartásoknak is. A könyvet keretbe foglaló két írás, az indító darab és aztán a visszatérő motívumokat végül összegyűjtő záró szöveg mégis a zord és férfiak uralta világból kitörni vágyó női lelket állítja a mű középpontjába.
A Különös anyag sűrű anyag is egyben, tiszta méz, ami olykor beikrásodik. Ebből a szempontból tehát tényleg igazi első kötet, amiben a megtalált hang finomszerkezete hallatlanul erős szöveget alkot, a szövegteremtő erő viszont néha feltartóztatja a történetáradást, elnehezíti és modorossá teszi különös anyagát. Terézia Mora könyve mégis képes a pillanatot történeti távlatában és a történetet pillanatnyi intenzitásában megragadni, és ez "elsőre" bizony nem kevés.
Jánossy Lajos
Terézia Mora: Különös anyag; fordította Rácz Erzsébet; Magvető, 2001, 1490 Ft
