Kálmán C. György

A Fidesz sajátos kommunikációjáról sokat írtak már, de a nyelvéről, nyelvhasználatáról, annak mindenféle szintjeiről még nem. Pedig volna mit. Néhány példa.

Előkerült egy régi, 2007-es Orbán-beszéd, aminek a „Keletre” vonatkozó fejtegetései homlokegyenest ellenkezőek azzal, mint amit manapság hallunk. És akkor az jobb volt?

Van a jó király mítosza, és van a teljhatalmú, mindenható uralkodóé; a közös bennük az, hogy a felelősséget a vezető megússza. És ha valakinek teljhatalma van, akkor senki más sem felelős.

Van remény. Bárkiből bármi lehet, a mobilitás lehetőségei korlátlanok – senki ne keseredjen el, a marsallbot a hátizsákjában van.

A Szabadság téri emlékmű titkos üzenete voltaképpen a legtoleránsabb és leghaladóbb gesztus, amit kormány tehet. Csak észre kell venni.

Két idézet – helyett: a Krétakör megítélt pályázati pénzének lefaragásáról nyilatkozott a bizottsági elnök, kísértetiesen úgy, mint a viccbéli rabbi.

A tanúvallomásoknak – ezt minden valamirevaló történész régóta tudja – nem szabad kritikátlanul hinnünk. Lehetőleg számításba kell vennünk minden más ismeretet, amihez csak hozzáférünk. Ha ezt nem tesszük – vajon miért nem?

Szakály Sándor ismét nyilatkozott. Szerinte a „diszkriminatív törvényektől” függetlenül élet- és vagyonbiztonság jellemezte a német megszállásig a magyar zsidók életét.

Kövér László beszédet mondott az erdélyi Torockón, ahol a határon túli magyarok ügyéről is ejtett néhány szót. Van értelme ezt elemezni?

Függetlenül attól, hogy mit mond – Schmidt Mária interjúja szellemi színvonalát, érvkészletét, logikáját tekintve módfelett szomorú. Nem is értem.

Az olimpikonok és az állam díjazottjai magas egyetemi állásokat kaphatnának – de egyáltalán kell-e ilyesmit törvénnyel szabályozni? Szükség van-e efféle minőségbiztosításra?

Dr. Pósán László törvénymódosító indítványa arról, hogy a Kossuth-díjasok és az olimpiai helyezettek doktori címet kapjanak, élénk derültséget váltott ki. De min is nevetünk?