Még egy próbálkozás.
Ugyanis sokadszor írom már át ezt a blogot – megpróbálom megfogalmazni, mi a szörnyen ijesztő, aggasztó és persze bosszantó Schmidt Mária interjújában (Rónai Egonnak adta, itt megnézhető). Nem önmagában az a gond, hogy egészen mást gondolok a Szabadság téri emlékműről is, az antiszemitizmusról is, a baloldalról meg a liberalizmusról is, mint a Terror Háza igazgatója; ezt régóta tudom, megvagyok ezzel a tudattal (őt meg nyilván nem érdekli), ez nem érdekes. Vagyis: nem az zavar, hogy minden szavával, kimondott és rejtett állításával vitáznék – hanem hogy milyen elképesztően logikátlan, saját rendszerén belül is hézagos és zavaros, primitív és kusza mindaz, ami a hölgy száját elhagyja. Ugyanakkor emocionálisan túlfűtött, tele felháborodással, sértettséggel és mézes mázzal.
Először olyan gondolatmenetbe fogtam bele, amellyel azt magyaráztam volna, milyen helyes dolog, ha a tudomány embere megpróbál a laikusokhoz szólni. Mert én lennék az utolsó, aki vitatná, hogy szükség van bonyolult dolgok egyszerű magyarázatára; hogy nagyon fontos minél érthetőbben, mindenki számára befogadhatóan, a szükséges leegyszerűsítésekkel érthetővé tenni mindent – a tudománytól a technikán át a művészetekig. Nyilván vannak határok – nem lehetséges valóban mindent bárki számára a szájába rágni, elmagyarázni, akár csak érzékeltetni, de a törekvés hasznos és tiszteletre méltó. A tudomány (technika, művészet) ne zárkózzon el attól, hogy legalább az alapelveket, a fő tételeket, módszereket úgy adja át, hogy a beavatatlanok is elcsípjék a lényeget.
De hát itt nem erről van szó. Nemcsak hogy semmi nem lett világosabb, de úgy tetszik, az a tudomány, amelynek a nevében az igazgató beszél, tele van homályos sejtetésekkel, érzésekkel és hipotézisekkel – mintha csak a történetírás azonos volna azzal, amit őszi délutánonként a parkban sakkozó öregurak vagy a sarki talponállóban hadonászva vitázó törzsvásárlók művelnek.
Vagy lássunk egy más megközelítést. Ettől a törekvéstől nem egészen független, mégis egészen más az az ismert politikai kommunikációs törekvés, hogy a politikus gyerekként kezelje a választót (általában: bárkit), éspedig a 10–12 éves kiskamasz intellektuális és érzelmi szintjét feltételezze. Azért éppen ezt az életkort, mert még hiányzik belőle a kamaszos lázadás hajlama és a világfájdalom, viszont már megvan az erős és egyszerűsítő igazságérzet; az ilyen korú gyermek már tud írni-olvasni (ha nem szeret is), elboldogul az alapműveletekkel, de sem az idegen nyelvek nemigen zavarják még, sem a kicsit bonyolultabb matematikába, fizikába, történelmi összefüggésekbe nem lát bele. Úgy kell tehát beszélni vele (s ennek megfelelően: mindenkihez, akit az ő szintjén lévőnek képzelünk, magyarán: mindenkihez), hogy a meglévő tudására alapozva rém egyszerűen, semmit nem túlbonyolítva, kihívások elé egy pillanatra sem állítva mutassuk be a világot.
De hát Schmidt Mária nem politikus – nem volna szüksége arra, hogy egy marketingcsapat faék bonyolultságú szlogenjeit használja, és ezeket sulykolja. Ha történészként igaza van, akkor használhat gáncstalan logikát és támadhatatlan (elfogadott) tényeket, egy pillanatra sem kell (nem is szabad) azt érzékeltetnie, hogy igaztalanul támadottnak érzi magát, akkor begyakorolt és jól lecsiszolt paneleket kellene megfelelő rotációval, rutinosan pakolásznia (mint egy Szijjártónak, egy Hoppálnak, egy Giró-Szásznak). Ehhez képest ez a teljesítmény már-már szánalmat ébreszt.
A legkevésbé szívesen – harmadikként – az igazgató intellektuális képességeit hozom föl lehetséges magyarázatul. Hogy talán nem is érti (vagy nem érti jól), amit beszél, hogy maga is belezavarodik, hogy ennyi telik tőle, hogy ennyire nem alkalmas a feladatára. Nem, nem szívesen pszichologizálok, nem szívesen mondok kedvezőtlen véleményt embertársaim szellemi színvonaláról. De hát tessék megnézni az interjút – egy jólelkű tanár hányast adna?
Szóval – nem tudok dűlőre jutni ennek az interjúnak a színvonalával kapcsolatban. Őszintén megdöbbentett. És ekkor akadt kezembe egy Esterházy-szöveg, ami azért eléggé megvilágította, hogy mivel is van nekem bajom. A Schmidt-rejtélynek nem megoldása ugyan, de a jelenséget szépen írja le. Legyen ez a befejezés.
„Tehát én európaiságon most nem valami finom ugarellenes magatartást értenék, lehetne éppen, csupán egészen keveset, a logika kicsi elemi kényszereit. Vagyis nem azt kívánom, lássuk be, 2×2 az 4, hanem hogy az egy szám, 3, 81, majd kiforrja magát, de azt ne lehessen mondani, hogy 2×2 az autóbusz vagy gumipitypang vagy Fedák Sári.”
