Bizonyos társadalmakban kétféle mítosz él az első számú vezetőről.
Az egyik szerint a vezető jót akar, rendes ember, szándékai és elképzelései tiszták, indulatai nemesek. Minden baj abból fakad, hogy tanácsadói, közvetlen alárendeltjei, munkatársai (vagy azok egy része, esetleg egy-két ember ezek közül) alkalmatlanok, rosszindulatúak, vagy kifejezetten ellenségesek a vezetővel. (Itt számos változat elképzelhető.) Ezért azután a legszebb tervek is balul ütnek ki, a sok rossz, ami a nyakunkba zúdul, nem a legfőbb vezető felelőssége, hanem menet közben, a számtalan akadályozó és hátramozdító tényező miatt jön létre.
A másik szerint minden jó (vagy éppen rossz) kifejezetten az első számú vezető számlájára írandó. Ő az, aki mindent mozgat (legalábbis ami a vezetésben történik), mindenen rajta tartja a szemét, és személyesen beleszól minden részletbe. Ha nem jön a busz vagy romlott a parizer – őt szidjuk, rajta múlik; de ha szép, tiszta az utca meg a busz belseje, és olcsóbb a parizer, akkor őt illeti az elismerés, lám, erre is odafigyel.
Az első mítoszt a hatvanas évektől a nyolcvanasokig (a Kádár-rendszerben) széles körben beépítették a mindennapokba, mondhatni: használták, részletesen kidolgozták mindenféle változatát a kocsmai-kávéházi beszélgetéstől a magas politika folyosói sutyorgásaiig. A második talán inkább az ötvenes évekre volt jellemző – meg ma, erről szólok mindjárt röviden.
De előbb két megjegyzés. Azok a társadalmak, ahol e két mítosz bármelyike él, közszájon forog, része a közbeszédnek – valamelyest sajátosak. Kicsit rosszabb kedvünkben azt mondhatnánk, torzak; nagyon rosszindulatúan azt, hogy a diktatúra felé hajlanak. Tegyünk egy próbát: elképzelhető, hogy Cameronról, Obamáról, Merkelről bárki így (akár az első, akár a második mítosz szerint) gondolkozzon? Pedig nagyon különböző emberek, államberendezések, társadalmak – de teljesen világos felelősségi és hatáskörök vannak, átlátható döntési és végrehajtási pályák, a konfliktusok (egy része) nyílt(n)ak (látszik). Sokkal kevesebb tere van tehát annak, hogy korlátokat képzeljünk a vezető köré, vagy éppen korlátlan hatalmat tulajdonítsunk neki.
A második megjegyzés: a közös a két mítoszban, hogy a vezető végül is jól jön ki belőle. Az első mítosz esetében azért, mert ha baj van, az emberek felmentik (rossz tanácsadók stb.); a második esetében mindenki tehetetlennek érzi magát ekkora hatalommal szemben (hiszen még a tanácsadók, alárendeltek, munkatársak sem tudnak hatni rá). Tehát akár elnéző, megbocsátó szeretet, akár bénult utálat övezi: közös az elfogadás, a beletörődés.
Mindez pedig arról jutott az eszembe, hogy manapság már mindenki teljes természetességgel beszél arról, hogy a Szabadság téri szobor csakis Orbánhoz köthető; vagy hogy Szentmihályi Szabó Péter római követi megbízása (amiről itt remek elemzés olvasható) ugyancsak Orbán húzása; ahogyan az övé a paksi kölcsöntől az MKB megvásárlásán át a stadionokig vagy a Liget-projektig minden kisebb-nagyobb jobb-rosszabb ötlet. Akik mégis megemlítődnek mint felelősök, végrehajtók, lebonyolítók, azoknak a neve hamar elhalványul a diskurzusban, marad a rivaldafényben egyedül Orbán, a miniszterelnök.
Az ő helye ugyanis betonbiztos, meg nem inoghat, semmiért magyarázkodni (pláne bocsánatot kérni) nem fog, visszakozásról szó sem lehet, a „lemondás” szó legfeljebb egy-egy amerikai programmal kapcsolatban kerülhet elő. Minden miatta van, mindenről ő tehet, mindenért ő a felelős. Ez így mindenkinek nagyon kényelmes.
| ||
Mert oké, miután kezdett dagadni a nemzetközi botrány, Szentmihályi Szabó Péter bölcsebbnek látta, ha visszavonul a követi pozíciótól (vagy azok, akik felkérték, most erre kérték). De hát valaki mégiscsak kieszelte, hogy egy virtigli antiszemitát és jelentéktelen költőt nevezzenek ki. Némi felelősség, ha mást nem, az európai értelemben vett Navracsics minisztert mégiscsak terhelné. Vagy legalább egy alosztályvezető-helyettesét. Vagy a parlamenti képviselőket, akik tapsikoltak a jelöltnek. De nem, nekik semmit nem kell tenniük, de még mondaniuk sem: az emberek úgyis Orbánnak tulajdonítják ezt a lépést is (akár egyetértenek vele, akár nem), márpedig Orbán (mint annyiszor): hallgat. Elviszi a balhét, úgy, hogy semmit nem kell tennie.
Minden megy tovább.
