„Minden francia baka a bornyújában hordja Franciaország tábornoki pálcáját” („tout soldat français porte dans sa giberne le bâton de maréchal de France”) – mondta állítólag Napóleon, s ez annyit jelentett: bárkiből lehet bármi, a fölfelé mobilitás előtt szabad az út. Szép és lelkesítő gondolat ez, manapság is jó volna effélét hallani.
De hát hallunk is – csak vegyük észre, mit üzennek a mindenféle kinevezések, hogyan és kik kerülnek funkciókba.
Csak két példát említek az elmúlt napokból, azt is csak röviden, de talán sikerül fellelkesíteni olvasóim azon részét, akik néha eltöprengenek: mit tartogathat még nekik az élet, vihetik-e még valamire, van-e perspektíva előttük. Kishitűség, defetizmus, vakság: nem szeretem, és nem is felel meg a Nemzeti Együttműködés Rendszerének.
Az egyik az a hír, hogy „a magyar kormány kultúrpolitikájának kidolgozója és megvalósítója a miniszter mellett a Magyar Művészeti Akadémia elnöke, vagyis Fekete György”. Ahol erről olvashattunk, ott rögtön az immár kváziminiszteri rangra emelt belsőépítész eddigi alkotó tevékenységét is megismerhettük, a szolnoki MSZMP-székház felejthetetlen belsőépítészetétől és berendezésétől (1962–63) a budapesti Központi Népi Ellenőrzési Bizottság elnöki szobájának méltán országos hírű plasztikus famennyezetéig (1984). (Az addig bőven csorgó kreatív véna az utóbbi 30 évben elapadni látszott, aggódhatunk: alkotói válság?) Alkalmassá teszi-e ez az életút az MMA elnökét arra, hogy a kultúrpolitika meghatározó alakja legyen? Botor kérdés. Nem is érdemes feltenni. Inkább figyeljünk arra: lám, van itt valaki, aki afféle baka volt, talpas katona, csinálta a dolgát – és íme ráköszöntött a szerencse, hipp-hopp nagy ember lett belőle. Ne azon vacakoljunk, megérdemelte-e, hanem nyűgözzön le minket a szédületes pályaív, az emelkedés vakító fénye.
| ||
Vagy ott a másik példa, az új kulturális államtitkár – az Index interjút készített vele –, és bár nem értékelném túl elődei (Szőcs, L. Simon, pláne Halász) munkásságát, azért Hoppál Péter esete egészen különleges. Az interjúból kitűnik, hogy ő igazán a semmiből jön: a kultúrához (és annak irányításához) eddig csak mint énektanárnak és amatőr zenésznek volt köze. Őrületes lehetőségek rejlenek tehát benne: intellektuálisan afféle tabula rasa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy ez az üres lap színes és érdekes mintákkal telerajzolható, semmi dogma nem nyűgözi, a teljes tudatlanság módot nyújt arra (másra sem nyújt módot!), hogy előbb-utóbb ismeretek nyüzsögjenek az államtitkári elmében. Helyes volt őt kinevezni? Ugyan már, micsoda kérdés. Kedves olvasó, arra gondolj inkább: te is lehetsz Hoppál Péter, és ha valaki Hoppál Péter, akkor az énekkarvezető, de akár államtitkár is lehet.
Végezetül pedig képzeljük vissza magunkat Napóleon korába. Mondjuk, van két gránátos, Jean és Pierre, és Jean azt tapasztalja, hogy Pierre-nek nemcsak büdös a kapcája és a lehelete, de amikor puska ropog és vad paripák raja dobban, akkor igyekszik a hátsó sorokba keveredni, nehézségeket okoz neki kivonni a szablyát, amikor a harctéren kard csattog, hányja a szikrát; a célzás sem az erőssége, és folyton valami régi seb miatt panaszkodik. Császárhűségéhez viszont kétség sem férhet. Nem volna csoda tehát, ha Pierre hamarosan vérszín selyemszalagos érdemrenddel gazdagodna, és bízvást reménykedhet, hogy ez csak a kezdet.
Nem szabad, hogy Jeant ez elkeserítse. Inkább örülnie és bizakodnia kell – és, kedves olvasó, lelkesedj te is: ha ezek ilyen magas polcokra kerülhettek, belőled is akármi lehet még.
