Néhány nappal ezelőtt arról írtam itt, hogy mennyire jellegzetes elgondolás: a sport vagy a művészet területén elért sikereket (mármint díjakat, hogy legyünk pontosabbak) egyesek konvertálhatónak tartják a felsőoktatás vagy a tudomány területére.
Nyilván nem(csak) erről van szó; úgy tettem – és most is úgy teszek majd –, mint aki nem érti, nem veszi észre, hogy a törvényhozás célja valaki(k)nek kellemes helyet csinálni az egyetemen, lehetővé tenni, hogy akit a kormányzat kedvel, azt benyomhassa egy felsőoktatási állásba, vagy akár hogy a kormány közvetlenül beleszólhasson az egyetemek életébe (erről lásd legújabban ezt az írást). Nem, továbbra is ártatlan képet vágok, kék szememet tőlem telhető együgyűséggel meresztem, és megpróbálom elmagyarázni, hogy miért helytelen ez az elgondolás.
Előző írásomban arra koncentráltam, hogy kiválóság nem univerzális jellegű: aki egy területen igen jó, az nem szükségképpen állja meg a helyét másutt. Most arról szeretnék írni, hogy mit tegyünk, ha – mint Pósán doktor a törvénymódosítót indokolva mondja – a szabályok túl merevek, és ő csak ezeken akart változtatni.
Igen, a szabályok merevek, mert az állam úgy gondolja, az ő felelőssége biztosítani például a felsőoktatás minőségét. Sőt az állam legszívesebben ahhoz ragaszkodna, hogy az élet minden területén az ő szabályai legyenek érvényesek (persze: szigorúan a közjó érdekében). Az állam mint a felsőoktatási intézmény fenntartója megszabhatja, hogy kiket foglalkoztasson az egyetem vagy a főiskola, milyen feltételekkel – hát nincs ez rendben így? Emlékezzünk csak, mekkora felhördülés volt (magam is morgolódtam, itt), amikor Vidnyánszky Attilát fontos egyetemi poszttal kínálták meg, holott a képzettsége, fokozata nem volt meg hozzá – ne lett volna jogos?
Rövidre fogva: de, jogos volt. Ha törvény van, akkor azt be kell tartani. Más kérdés, hogy jó-e a törvény – meg hogy egyáltalán: kell-e a törvény.
Lássunk néhány példát. A Kiskunbürgözdi Főiskola Képzőművészeti Tanszéke szívesen alkalmazná a jó kezű és elég ismert festőt, Pablo Picassót, sőt legalább docensnek, de még inkább egyetemi tanárnak nevezné ki; idős, tekintélyes, és jól meg kellene fizetni. Ámde a művésznek kétséges a végzettsége, garantáltan nincs PhD- (vagy DLA-) fokozata, és a magyar állam sem tüntette ki (az olimpiáról nem is szólva). Mit lehet tenni? Mindenféle külön eljárásokkal, kérvényekkel, felmentésekkel elérni, hogy a minisztérium áldását adja – vagy végigzavarni valami formális fokozatadási folyamatot.
Vagy ott van Kovács Béla, akinél többet senki nem tud hazánkban, de talán a világon sem az ázalagokról; de Kovács bácsi néhány rövid cikken kívül soha nem írt semmit, se egyetemi, se akadémiai fokozata nincs. Akiket nagy ritkán beenged a lakásába, azok egy életre szóló élménnyel távoznak, ázalagtudós nemzedékek áldják a nevét, noha kiállhatatlan, kicsit büdös és erősen iszákos vénember. Nincs az az egyetem, amelyik adjunktusnál magasabb posztra felvehetné – hacsak nem szed össze gyorsan (mondjuk munkássága alapján) egy PhD- (ne adj’ isten, akadémiai doktori) fokozatot.
Ezzel szemben ott van Kígyóssy Beatrix Flóra professzor asszony, a külföldi konferenciák réme, aki húsz éve ugyanarról beszél, publikációi egy darabig ugyanazt ismételték – de mióta az MTA doktora címet megkapta, már nem is ír, csak utazik. Néha bemegy a tanszékre, egy órát tart (azt is tömbösítve – egy nap alatt letudja a félévet), soha nem lehet megszabadulni tőle, és ha nyugdíjazzák, emeritus professzor lesz.
Egyszerű volna a megoldás. A tanszék (meg a kar, a szenátus, a rektor, és mindenféle döntéshozó szerv) latolgatná, hogy Pablo Picasso, Kovács Béla vagy Kígyóssy Beatrix Flóra kell-e az egyetemnek – és ha igen, felvennék, ha nem, elküldenék. Nem kellene más, mint demokratikus működés és autonómia: döntsön az, akire tartozik, más meg ne pofázzon bele. Lehet, hogy rosszul dönt (Picasso csak a lányokat hajkurássza, Kovács Béla egy szót se hajlandó beszélni, Kígyóssy professzor asszonynak termékeny alkotó korszaka köszönt be) – ez legyen az ő baja, majd korrigál.
De hát ez az egész ügy legfeljebb pár tíz-száz embert érdekel, miért is beszélek róla. Azért, mert vannak tanulságok: például az, hogy felnőtt emberekről tételezzük fel, hogy felelős döntést hoznak, a központi hatalom (állam, minisztérium) ne vegye ezt le a vállukról. Meg hogy nem kell mindent törvényileg szabályozni. Senki ne írja elő, hogy ki kinél kiválóbb – akire tartozik, aki ismeri a területet, meg fogja állapítani. Legfeljebb téved.
