A Vastagbőr blog előbányászta Orbán Viktor – akkor ellenzéki politikus – 2007. október 23-i beszédét, hogy szembeállítsa mindazzal, amit mostanában – miniszterelnökként – mond. A lényeg, röviden: Orbán akkor óva intett a Kelettől és annak demokráciaellenességétől, hitet tett a Nyugat és a független, szabad élet mellett.
A Vastagbőr sugalmazása már a címből egyértelmű: „A legjobb Orbán-beszéd”. Vagyis – fordítsuk így – olyan beszéd, amelyet ha ma (ő vagy bárki más) elmondana, igazi örömet szerezne vele, nagyon is egyetértenénk, meg is tapsolnánk.
Jó poén, de ebből kimaradnék.
Nem beszélek most arról, hogy mennyire borzolja az idegeimet az a tűrhetetlenül teátrális előadás, ahogyan a szónok mindezt elővezeti – az érthetetlen előrehajlások és vállhúzogatások, a gyengus hangerőjátékok, a néptribuni gesztusok. Arról sem, hogy az erősnek szánt szóképek, ismétlések és fokozások milyen avítt retorikai eszköztárról tanúskodnak. (És különösen igyekszem elfelejteni, hogy ettől a pasitól, úgy, ahogy van, már jó ideje herótom van – ez végképp magánügy, nem érv, és korántsem szükségszerű.) Inkább arról szólok néhány szót, hogy miért kifogásolható a beszéd maga – akár hét éve hangzott el, akár most mondaná el bárki.
| ||
A részlet rögtön azzal kezdődik, hogy „Éppen azért jöttünk ide, mert ott [Keleten] már nem találtuk a helyünket”. Mit jelent ez? Mintha a beszélő pontosan tudná – amit szerintem még az őstörténet kutatói is csak találgatnak –, hogy mi volt az oka a magyarok népvándorlásának és a honfoglalásnak. Köztudottként, aranyigazságként tálal valamit, amiről sem ő, sem más nem tud biztosat. A kitalált közmondások és az állítólagos ősi bölcsességek méltó párja. Ráadásul azt a látszatot kelti, mintha már 1100 évvel ezelőtt is a despota Kelet és a szabad Nyugat szembenállása lett volna jellemző; továbbá mintha a magyaroknak valami ősi tulajdonsága, mintegy veleszületett (genetikai, öröklődő) tulajdonsága volna a Kelettől való idegenkedés. És mintha – a származás jogán – a mai magyarok ugyanezt az idegenkedést éreznék. És még két fontos elem rejlik ebben a fejtegetésben: a hízelgés a közönségnek, egyúttal a közösség illúzióját keltve (ti is magyarok vagytok, ergo szabadságszeretők, akik harcolnak a függetlenségért); valamint az áldozatnarratíva (bármikor bármi jót akartunk is, a gonosz külhatalmak túlereje legyűrt minket).
Az ezt követő szöveg biológiai (a növény- és állatvilágból merítő) metaforákkal jellemzi az élősködő, elnyomó, fenyegető és támadó „Keletet”, majd a rész végén a külső (nagyjából geográfiailag leírható) Keletet az országhatáron belül találjuk: minden magyarázat, levezetés nélkül a szónok bejelenti, hogy mindaz a despotizmus, amitől tartanunk kell, „a keleti élet” „körülfon és visszahúz bennünket”. A csúszást a hallgatóság aligha veszi észre – szó van a volt szovjet birodalom új erőre kapásáról, „a keleti új rendről”, aztán a hazai súlyos bajokról, és egyszer csak a kettő mintegy automatikusan összekapcsolódik – kész a konstrukció, a hatalom az ősgonosz Kelettel cimborál, esetleg éppen annak a kiszolgálója.
Nemcsak logikai baj van ezzel: hanem maga a Kelet–Nyugat ellentétre építő gondolkodás is rendkívül gyanús. Rövid bejegyzés ez, hadd fogalmazzak durván: ez a primitív szembeállítás csak színtiszta populizmus, afféle ócska nemzetkarakterológia, ami persze megragadja a gondolkodásra képtelen és sztereotípiákra hagyatkozó embereket (vagyis a többséget), de azért nagyon rossz minőségű. Mindig nagyon csábító nemzeteket, régiókat, akár fél földrésznyi területeket egy-két jól irányzott szóval jellemezni. Mindig mondhatjuk hogy valami igazság van ezekben, hosszan fejtegethetjük a társadalmi-történelmi-gazdasági-kulturális-mentális tényezők sajátos együttállását – de jó, ha tudjuk, hogy ezek mindig sablonos és leegyszerűsítő megfogalmazások, amiknek sajátos céljuk van, és nem árt tudni, hogy micsoda. Ez esetben valamiféle szabadságharcos-ellenálló szerep kialakítása és támogatása, a harcba hívott „tömegek” lelki erősítése.
Hogy ez történetesen pont az ellenkezője annak, amit Orbán manapság mond, de ugyanilyen mozgósító, fanatizáló (hülyítő) céllal – tökmindegy. Ismétlem: ha most ezt mondaná (vagy bárki más mondaná), attól is a hideg rázna.
