Kánikula

  • Kálmán C. György
  • 2014. július 8.

Első változat

Kövér László beszédet mondott az erdélyi Torockón, ahol a határon túli magyarok ügyéről is ejtett néhány szót. Van értelme ezt elemezni?

Az történt vasárnap, hogy Kövér László „az erdélyi Torockón a Duna Televízió Nonprofit Zrt. által létrehozott kulturális központ, a Duna-ház felavatásán mondott ünnepi beszédet”.

Kevés ennél érdektelenebb dolog történhet egy kánikulai vasárnapon. Még akkor is az, ha az Országgyűlés elnöke beszédében ezt mondja: „és nem lehet többé határon túli és határon inneni magyar ügy”, és hogy a nemzet közjogi egyesítése után immár „egyetlen szerves magyar ügy létezik: a magyar megmaradás és gyarapodás ügye”, valamint „2014-ben folytatódik a magyar állam négy évvel ezelőtt megkezdett újjáépítése, a magyar nemzet megerősítése”. (Az idézetek hol a házelnöktől, hol a tudósításból származnak.)

false

 

Fotó: MTI

Nyomjuk el az ásítást (vagy legalább tegyük a szánk elé a kezünket), van, aki ezt komolyan veszi.

Egy kiváló blogger például alapos elemzést ad arról, mit is jelent, mit sugall, mennyiben téved (hazudik? jaj, le se merném írni!) dr. Kövér beszéde.

Le a kalappal, jó, pontos, alapos analízis. Én ugyan nem volnék képes rá, mert – ilyen kánikulában – bizony, legyűrne az álom. És már csak ezért is meg merem kérdezni: vajon Kövér szövege érdemel-e ennyit. Valóban az-e a lényege, hogy mondjon valamit a határon túl élő magyarokról – vagy valami egészen más funkciója van?

Kedves gerontofil olvasóimat emlékeztetem, hogy én igen öreg ember vagyok, és vannak emlékeim a 70-es és 80-as évekből; pontosabban arról (is), hogy miféle bűvészkedés zajlott a „szocializmus építésének” éppen aktuális állásával kapcsolatban. Hogy vajon akkor éppen rakjuk-e le az alapokat, vagy az alap le van rakva, hogy megkezdődött az építkezés, hogy a felépítés fejlett szakaszában vagyunk-e éppen (az építőipari és az evolúciós metaforák bájosan keveredtek), vagy a középső fázisnál tartunk-e, és még ki tudja, milyen változatok voltak még. Ki figyelt oda.

A lényeg ugyanis nem ez volt – ahogyan Kövérnél sem: nem is volt lényeg igazából, hanem le kellett gyártani néhány kézhez álló elemet, amelyeket egy bizonyos helyre (nyelvészek úgy nevezik: slot) jól be lehet illeszteni. „Fejlesztenünk kell a nehézipart/mezőgazdaságot/külkereskedelmet, mert a (és itt a slot) szocializmus alapjainak lerakása befejeződött (vagy bármi éppen szentesített panel).” „Nem támogathatjuk az individualista-formalista művészetet (vagy a magánkereskedelmet, vagy a metróépítést, bármit), mert (itt jön a slot) a szocializmus építése lassan fejlett szakaszába ér.” Valamit csinálni akarnak (vagy nem akarnak) – ezt pedig az épp aktuális szlogennel megindokolják, bármi legyen (vagy ne legyen) is az értelme annak.

Kövér szövege ennek a paneltermelésnek a része. Most akkor van ez a szerves izé, valamin túl vagyunk, valaminek meg előtte, meg se lehet jegyezni ebben a kánikulában – hát jó, akkor ennek jegyében fogják majd csinálni azt, amit amúgy is csinálnának. Óvnám az olvasót attól, hogy elgondolkodjon a Torockói Beszéden. Semmi értelme. Sok víz, napra csak délután, fehér ruha, kevés mozgás, árnyék, ventilátor.

Figyelmébe ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.