Karafiáth Orsolya

Ha a városban vagyok – és szerencsére nyáron ritkán –, tényleg azt érzem, nekem végem. Gőzölög a beton, megáll a lég, megőrülök. Mostanában azt gyakorlom, hogy pozitív gondolatokkal ellensúlyozzam az aktuális poklot. Jelenleg is, hogy hol pörkölődöm, hol fövök, gondolatkísérletekkel hűsítem magam.

Wodehouse annyi könyvet írt, hogy igazán sok-sok hőségbe borult napot át lehet vészelni velük. A legjobb nyári olvasmányok ezek akkor, mikor a redőny úgy van leeresztve, hogy véd a naptól, de ad elég fényt, amikor hátradőlünk lazán, hogy elkezdjük, hogy majd a végén már a nevetéstől dőljünk jobbra-balra…

„Hóbortos művészember volt, de a korán kelés nem tartozott a különcségei közé.” Pontatlan lehet az idézet, mert azt sem tudom, kitől származik, mindenesetre régről megmaradt bennem, annyira passzol. Vannak emberek, akiknek nem megy a korán kelés, és kész. Ám az életet – úgy tűnik – nem ránk tervezték.

László Károly idén július 16-án lett 89 éves. A neves műgyűjtő és író a lágerélményeit két regényben dolgozta fel, ezeken kívül számos manifesztum szerzője is volt. Bázelben él, az utóbbi években én is mindig ott találkozom vele. Elképesztő személyiség, a legérdekesebbek egyike. Ezzel az írással köszöntöm őt.

A szorongásos állapotokat kezdem már megszokni, az évek alatt pontosan kifigyeltem, hogyan működnek. Nálam valahogy nem a fejemben kezdődik, a testemben jelez valami, aztán ha hirtelen nem vágom el a folyamatot, kiteljesedik. De néha egy-egy váratlan roham lesből támad.

Vajon A két Lottit, netán a Három ember a hóbant, esetleg az Emil és a detektíveket hajigálták a nácik takaros halmokba, hogy elégessék őket mint a német szellemiséggel ellentétes alkotásokat? Korántsem. Kästner Fabian – Egy moralista regénye című remekművének jutott ez a sors.

Már másfél hete írok mint a megszállott, és ez alatt a másfél hét alatt többet haladtam, mint október óta – amikor legutóbb tudtam elvonulni alkotni – bármikor. És itt, a csendben, valahogy meg is nyugodtam, letisztultabbak lettek a gondolataim. Élek a gyanúperrel, hogy egy-egy ilyen elvonulás nem csak a regényírók lelkére van jó hatással.

Csak azért nem ciki bevallani, hogy először pusztán Salinger miatt olvastam el A nagy Gatsbyt, mert azt vettem észre, hogy elég sokan vagyunk így ezzel. Azt is bevallom, első, szinte felületes olvasásra nem is értettem, mitől remekmű ez, az író többi könyvében kerestem a választ. De vissza kellett térjek A nagy Gatsbyhez, újra és újra.

A kerti pagodában ülök egész nap, körülöttem hatalmas örökzöldek, ha felnézek, közöttük a vízre látok. A tóba nyúló földnyelvre nem ajánlatos éjjel kisétálni, mert akkor jönnek inni és dagonyázni a vaddisznók. A fák között szarvasborjak sasszéznak, egy macska besétál mellém, majd még egy, a kutyák elzavarják. Van itt minden, mint az édenkertben. Mínusz internet.

Gnóm volt, borzasztó, idegesítő. Elbűvölő volt, a fényképezőgép szerelmes volt belé, és ő maga is mindenkit „elcsábított”, aki a közelébe került. Fontos volt számomra, hogy éppen a 26. héten, az év – és a projekt – közepén írjak arról a szerzőről, akit a leginkább rokon léleknek érzek.

Pár napja még vidám leveleket dobtam szét, hogy milyen csodás az élet. Reggelik és vacsorák az erkélyen, esti séták, ilyesmik, valóban mintha a meleg kissé enyhítette volna az alaprosszat. Aztán jött, ami szokott. De lehet, hogy csak elmúlt a mániás szakasz…

Fotográfusként ismerjük, én is így ismertem meg. Aztán egyszer, még 2010-ben felkértek, nyissam meg egy kiállítását Keszthelyen, és az esemény után kaptam tőle egy könyvet, a Természetem címűt. Ez áll a belső címlap alján, zárójelben: „Ha el tudod olvasni, megérdemled…” Elolvastam, többször is. És szerintem többen megérdemelnénk.