Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Az első Wodehouse, amit olvastam, a Hübele Sámuel volt. A sztori alapképlete ugye egyszerű, mint minden P.G.-regényben, hogy aztán ezt a roppant egyszerű építményt rázzák meg a képtelen fordulatok. Van a Sam Shotter nevű amerikai léhűtő, aki egy nyarat valami halászfaluban tölt. A kietlen napok egyhangúságát a szerelem színezi csak. Sam ugyanis lángra lobban egy, a falra kiakasztott, Angliából származó képen látható újságkivágás-lány iránt. A véletlen (a meglepetésszerű sorfordulatok gyakoriak minden műben) elintézi, hogy a szigetországba mehessen, és ő megy is örömmel. Célja azonban nem az, amit a tehetős rokonai szorgalmaznának (hogy munkát találjon), hanem az, hogy a lányt megtalálja.
Iszonyú kavarodások, kifacsart helyzetek, komikus szituációk következnek, ám a történet kitartóan menetel a boldog vég felé. Tudjuk ezt a happy endet, a vidám könyvecskének nem is a célja, hogy olyatén meglepetést tartogasson, hogy esetleg tragikus módon meghal a főhős, vagy sikerül a bűnözőknek diadalmaskodniuk. Mert az alvilág mindig jelen van, persze sosem a sötét formában, vicces balfácán kasszafúrók, botcsinálta alkalmi tolvajok, álorvosok, álrokonok próbálnak családi ékszereket, készpénzt vagy egy-egy festményt eltulajdonítani. Vagy ugye egy díjnyertes sertést, Blandings Császárnőjét.
De visszakanyarodva a Hübele Sámuelhez: a mai napig ez a kedvenc Wodehouse-regényem, egyszerűen nem tudom megunni, a hülye vicceit kívülről fújom, húgommal néha eljátszunk egy-egy mókásabb párbeszédet belőle. Ahhoz, hogy ez legyen a csúcs, a könyv megjelenése is hozzáadott valamicskét: a Kozmosz Könyvek 1975-ös kiadása szuper. Egy fával lambériázott kunyhóbelsőt látunk, a falon a már emlegetett újságkivágás, és Sam egy széken hever lezseren, lába az asztalon, mellette pecabot, előtte-körötte üres italosdobozok. Ez a fickó vékony, a nadrágja fűzöld (imádom!), az inge piros, a haja rikító szőke. Az egész karakter úgy ahogy van, az esetem.
Fotó: Izsák Sipos Szilárd
Bajban vagyok, mint Agatha Christie-nél is, milyen rangsort tudnék felállítani. Talán a Forduljon Psimthhez (a P néma!), a Valami új, a Karikacsapás és a Talált pénz az első ötös. Azért is nehéz rangsorolni, mert gyakran igencsak egy kaptafára íródtak a sztorik, ám P.G.-nél ez sem zavar. Mindig vannak reménytelennek látszó szerelmet, csetlő-botló bunkók (mint Todhunter Fasírt például), lézengő arisztokraták (akik legszívesebben a Parazita Klubban tanyáznak), szegény rokonok és furcsán végrendelkező bácsikák. Fölényes komornyikok, inasok, disznóápolók, bájos kóristalányok, magánnyomozónak álcázott elemek.
Némelyik Wodehouse-könyvet már rongyosra olvastam. És bizonyos arckifejezéseket, mondatokat átvettem a szereplőktől. Évekig kísérleteztem például a Karikacsapás Mrs. Chavenderének festményen is megörökített arckifejezésén, amiből végül ugye reklámplakát lett a Sonkakirály birodalmában. A fensőbbséges ajakbiggyesztés! „Vigyék ezt a vacakot! Ínyenc sonkát akarok!”
