„Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van…” – nem is születhetett máshol ez a dal, mint Magyarországon, az Örök Panasz országában. „Soha nincs jó idő, mindig esik az eső” – szól a frappáns lezárás, szép összegzése a jellemző nótácskának. Hát igen, nekünk semmi se jó. De amúgy meg ez az egész móka az időjárással nem panasz, hanem tény, tény, tény.
Egész télen a nyarat vártam, most meg kezdek szép lassan becsavarodni. Az önismereti csoport kezdetén, tavaly ősszel még nagy hangon kijelentettem, hogy rám semmilyen hatással nincsenek az évszakok, az én kedélyem nem az időjárással, az évszakok váltakozásával borul vagy derül. Ám év végén, összevetve a különböző periódusokban készült munkáimat, döbbenetes volt látnom, mennyire leszedált a hosszú, kemény tél, és hogy kivirultam később a jó időtől. De ugye jóból is megárt a sok. A lakásban még oké a helyzet, de amint kilépek, hűs selyemruhácska ide vagy oda, csinos kalapocska megint csak hiába: tíz perc múlva ömlik rólam a víz, oda a komfortérzetem, nem bírom a szagokat – amik sokszor a lépcsőházak szeméttárolója táján kezdenek támadni, és a villamoson, a kapaszkodó emberek hónaljában kulminálnak, és még ugye alig indultam el…
Nem lehet gondolkodni, írni végképp nem, mintha elolvadnának a gondolataim is. És akkor, mikor már-már eluralkodna rajtam a kétségbeesés, akkor engedem, hogy az eszembe jusson például az a tél (és tudatosan koncentrálok erre a dermesztő emlékre), amikor egy olyan lakásban laktam, ami hatalmas volt és pompás, ám villanyfűtése volt. Ennek jó pár éve már, de amikor először kézbe kaptam egy enyhébb november után a nyolcvanhétezer forintos fűtésszámlát, arra gondoltam, én nem hizlalom tovább az Elmű kasszáját, és nem fűtök, csak egy, a lakás leginkább közepének tűnő pontjára beállított gázpalackkal. Ami persze állandó parával járt: nehogy felrobbanjon (öreg szerkezet volt, egy barátnőm ősrégi nyaralójából pattintottuk), illetve nehogy szén-monoxid-mérgezést kapjak. És általában mire valami eredményt elértem, tehát a közelében már meg lehetett maradni három pulóverben, na, mindig akkor fogyott ki a palack. (Nem mertem többet venni, a robbanásveszély miatt.) Mínusz fokokra kalibrált hálózsákban aludtam, arra jött még a dunyha és egy pokróc. És azon a reggelen, amikor a falvédőt is magamon találtam (álmomban téphettem le), el kellett gondolkodnom azon, kell-e ez nekem még egy télre. A nyarat még megvártam, mert akkor édeni volt a kégli, a fák védtek a naptól, és hűsek voltak a vastag falak (nyilván a télről tartogatták a sarkvidéki jelleget), és ősszel pattantam tovább.
Vagy felidézem az angliai teleléseket a házakban, ahol ugye alig fűtenek. Vacogok, rajtam két harisnya, tripla zokni, olykor kabát… Bőven van fázós emlékem, de arra nagyon vigyázok, el ne pazaroljam, ki ne koptassam őket. Egyszerre csak egy – ez az irányadó a gyakorlatban. És akkor annak az egy rossznak a mélyére hatolok, és a hetven fokban tényleg elő tudok idézni egy kis enyhülést. Persze azért jobb, ha már besötétedett, és emberire enyhült az idő. Ilyenkor csak ülök, élvezem a nyarat, és arra gondolok, ha megint tél lesz, nekem végem… (Bár az új módszerem ott is működhet, akkor majd ezekre a kibírhatatlan napokra gondolok. Tényleg, semmi se jó.)
