Ma hajnali hatkor kellett keljek, és ez így lesz egész héten, ugyanis egy nagy forgatásban vagyok benne épp, Varga Katalinról, gyermek- és ifjúkorom egyik kedvenc szerzőjéről (tudjuk ugye: Mosó Masa mosodája, Gőgös Gúnár Gedeon, hogy csak azokat említsem, amikből minimum negyven kiadás megvolt már) készül egy dokumentumfilm, melyben én valami moderátorféle vagyok. Szerepem szerint a stábbal végigjárjuk az írónő életének fontos helyszíneit, ahol én a szerző fiával beszélgetve követek végig egy nehéz és mozgalmas életet, a művek nyomában. (Varga Katalinról természetesen írok még itt, a blogon, szeretném nem csak a film keretei közt felvillantani alkotói nagyságát, és bemutatni, hogy létezett egy másik arca is, a felnőttekhez szóló, a költő Varga Katalin.)
A feladat fantasztikus, de ugye egy forgatás nem az én általános napirendemhez igazodik. Persze érvelhetnék azzal az ezerszer bizonyított ténnyel, hogy alapvetően kétféle ember létezik, és az egyik típus, az a bizonyos bagoly, éjjel dolgozik, pezseg, vibrál, éjjel tud gondolkodni és alkotni, és ennélfogva a délelőtt az nem létező napszak. Emlegethetném, hogy tilos bolygatni a töltőre tett elmét, mert ha az ilyet idejekorán felverik, az nemcsak szitkok tömkelegét vonja maga után, hanem a bagoly egész napi levertségét, álomkórosok lomha járásához hasonló koordinálatlanságát, munkára való alkalmatlanságát is. Felemlegethetném a megzavart bioritmust, a négyszeresére növekvő kávéigényt (a délután energiaitalokkal bolygatott szervezet fokozatos erodálását), de mindez nem hatna a fényviszonyokra. Mert ugye itt a nyár, külső helyszínekre megyünk, élvezzük a napsütést, a lombokon átszitáló fény játékát az arcvonásokon, a ferde árnyékokat, a táj varázsát.
Mindezt persze akceptálnom kell, és ha éppen nem jut az eszembe (mondjuk egy hosszú átálláskor), akkor én is élvezem. Nekem nagyon furák a reggeli illatok és a reggeli hőmérséklet, például fél hétkor első cigimmel az erkélyre ugyanúgy a vékony kis köntöskémben csattogtam ki, és azt kellett tapasztaljam még ebben a félkómában is, ahová azt hittem, az ingerek be sem juthatnak, hogy fázom! Épp ezért gondosan beöltöztem, kardigán, kiscipő. És hamarosan, már az utcán lépdelve, ömlött rólam a víz. Hát nem jobb akkor felkelni, mikor már tuti a nap, nem ront ránk semmiféle dermesztő változás?
Persze nekem sokan mondják, hogy nem tartható ez a tizenegykor-délben kelek modell folyamatosan, mert a szervezetem ellustul, és többé nem leszek képes semmi egyébre. De az én elméletem teljesen mást mond: éppen hogy tartható ez, sőt, ez konzerválja mind a testem, mind a lelkem arra, hogy kibírjam, ha néha-néha, egy-egy fantasztikus munka vagy utazás miatt fel kell rúgjam az egész rendszert, amiben élek. Egyébként pedig kiszámoltam: semmivel nem alszom többet, mint mások, csak éppen minden el van csúsztatva! Mert nem bírok korán lefeküdni, nem megy, nem tudok elaludni, viszont szükségem van az alvással töltött órákra, amiket így a délelőttökből harapok le. És aki azzal érvel, hogy ennek a típusnak kimaradnak a csodás hajnalok-reggelek, azoknak is van válaszom. Hogy nekem is jut a derengésből, és épp a színe, a fél négy-négykor felderengő ég, ami hihetetlen látvány az erkélyről-ablakból, és hogy az van olyan szuper, ha nem szuperebb, mint a mások által csodált visszája…
