Kovács Marcell

Az újkori doom metal alapító atyjának számító Saint Vitus tizenhét év után új lemezzel jelentkezett. A Magyarországon pár hete először fellépő zenekar vezetőjével, az agykárosító gitárszólók mesterével, Dave Chandlerrel a koncert előtt beszéltünk.

A bágyadt nyári hónapokon átsegítő kötelező hiphoplemez idén kissé késve érkezett, mintha kivárta volna a kánikulát. A műfaj két legnagyobbika hozta össze, csak úgy soron kívül. Jártak-keltek a világban, felvettek ezt-azt, szinte látom, ahogy a lábukat a medencébe lógatva szórakoznak a rímekkel. Ám a jóléti hiphop e két gigászának közös mókája valahogy nem izgatta fel a nagyérdeműt. Jobb körökben úgy tartják, Jay-Z a fekete lemeze óta csak rombolja a renoméját, Kanye pedig már akkor elásta magát, amikor kiváló producerből közepes rapperré avanzsált. Na, de elég az előítéletekből.

A San Diegó-i Sumach "Gonjasufi" Ecks tavalyi, A Sufi and a Killer című bemutatkozó lemezének megjelenése után egy csapásra az elektronikus zenei színtér legkeresettebb előadói között találta magát. Az elgyötört hangú raszta müezzin néhány laptoppal kísért fellépést követően zenekart szervezett maga köré, és turnéra indult, hogy élőben mutassa meg művészetét a világnak. Budapesti koncertjének (április 28., A38 hajó) közönsége alig ismert rá.

"A haldokló bámulatosan tiszta hangon énekelt és oly nagy odaadással hogy a vad hegyek közé indulók talán még vissza is fogták kissé a lovaikat hogy annál tovább hallgassák mivel ebben az elszántságban maguk is osztoztak vele." Cormac McCarthy ír az érces hangon daloló haldoklóról a Véres délkörökben, a könyvben, amit Dylan Carlson olyan sokat emlegetett, amikor 2005-ben, sok év hallgatás után visszatért. Nemcsak a közönségéhez tért akkor vissza, hanem az életbe is.

Az Endless Summer sistergő digitális zajban megfürdetett gitármelódiáival Christian Fennesz utat mutatott a kétezres évek elektronikus zenéje számára. A világszerte kapós osztrák zenészt öt év után üdvözölhettük újra Magyarországon.

Némi késéssel futott be Prágából a Caribou kisbusza. A Gödör liftjének meghibásodása miatt Dan Snaith három társával először néhány gyors körben lecipelte a csúszós lépcsősoron a cuccot, majd hamarjában mindent összeszerelt. Fél óra sem telt el, és az idei év egyik meghatározó lemezét jegyző harminckét éves zenész még mindig kabátban, de széles mosollyal az arcán állt a rendelkezésünkre.

Melyik volt Neil Young utolsó jó lemeze? Talán a szutykos Sleeps with Angels kilencvennégyből. Vagy a Pearl Jam közreműködésével elkövetett Mirror Ball egy évvel később? Nem, valójában az már nem hasított annyira, csak az I'm the Ocean varázslatos riffje szépíti meg az emlékét. Tisztességtelen a kérdés egyébként, mert lehet, hogy igazán jó lemezt nem csinált Neil Young az elmúlt évtizedben, de illene hozzátenni rögtön: rosszat sem. Az Are You Passionate? búgó Motown-hangzású dalaival például kimondottan intim viszonyt ápolok, pedig tudom jól, huncut kikacsintásról volt szó csupán, jópofa szerepjátékról. Közel fél évszázados karrierrel a háta mögött Neil Young az utóbbi időben szívesen ragadtatja magát efféle játékokra. Szórakozik, mondhatnánk, ha nem hagyna kellemetlen utóízt a kifejezés. Mert nincs abban semmi rossz, ha a harmincadik (nagyjából) lemezén valaki fekete soulénekesnek képzeli magát egy rövidke időre. Vagy ha azzal próbálja feldobni a harmincegyediket (nem biztos, hogy jól számolok, a Greendale-re gondoltam), hogy filmet készít hozzá, egy nagyon off-Broadway musicalt, amiben a halászfalu mindennapjairól szóló dalokat amatőr színészek játsszák el, viccesen tátogva a szövegekre.

A gyerekek a nagyszülőknél voltak, az anyukájuk külföldön, én pedig szabadságot vettem ki. Minden feltétel adott volt hát ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az idei Ultrahang Fesztiválból. Budapest zenei életének egyik titkos fegyvere az UH FEST, a szervezők elkötelezettsége és tájékozottsága jóvoltából mindig kivételesen izgalmas esemény az új zenék iránt fogékony fülek számára. Nyilván nem egyszerű tető alá hozni egy ilyen fajsúlyú bulit, most három évet kellett várnunk, hogy rövid időre ismét bekapcsolódjunk a világ zenei vérkeringésébe. De megérte a várakozás, az idei program az eddigi legszínesebb volt, sokféle stílus vonult fel, és igazi világnagyságok adtak egymásnak randevút öt napon keresztül. Erre a programra vidáman csettintenének Berlinben, Londonban, New Yorkban vagy Tokióban is.

Márton András és II. Lengyelfi Miklós, a KFT ritmusszekciója ifj. Kurtág Györggyel, a Franciaországban élő zeneszerző-kutatóval kozmikus eredetű hangok zenei felhasználására szövetkezett. A nyári koncertjeire készülő Sc.Art zenekar tagjaival próbájuk szünetében beszélgettünk.