Némi késéssel futott be Prágából a Caribou kisbusza. A Gödör liftjének meghibásodása miatt Dan Snaith három társával először néhány gyors körben lecipelte a csúszós lépcsősoron a cuccot, majd hamarjában mindent összeszerelt. Fél óra sem telt el, és az idei év egyik meghatározó lemezét jegyző harminckét éves zenész még mindig kabátban, de széles mosollyal az arcán állt a rendelkezésünkre.
*
Magyar Narancs: Elektronikus zenét csinálsz, de sokat koncertezel zenekarral, élő hangszerekkel. Mi izgat a zenekari felállásban?
Dan Snaith: Világéletemben szívesen játszottam zenekarban. Mindent imádok benne. Nagyon élvezem a bajtársiasságot, az egymásra utaltság érzését, meg az állandó kölcsönhatást a színpadon. Amikor egy lemezen dolgozom, az többnyire magányos otthoni molyolást jelent. Koncertezni egészen más élmény. Imádom, ahogy formálódnak közben a számok, egy turné végére egészen átalakul a műsor.
MN: A matematika doktora vagy, otthon ravasz tánczenéket fabrikálsz, az év egy jelentős részét pedig turnébuszban zötykölődve, hangszereket hurcolászva töltöd, akár egy punkrocker. Egy súlyos skizofrénnek is dicséretére válna ezt mind összeegyeztetni.
DS: Pakolok, szerelek, ez mind része a melónak. Manapság csak így működik a dolog. Már nem megy az, hogy én vagyok az énekes, én csak énekelek, és a menedzsment meg a kiadó majd mindent elintéz. A mai rendszerben az ember sokkal inkább magára van utalva. Egy zenész ma játszik egy csomó hangszeren, otthon összerakja a lemezét, és ha a turnén köhög a szinti, gyorsan megbütyköli. Tényleg van ebben valami újra a punk "csináld magad!" mentalitásából. Technikailag lehetségessé vált bárki számára házilag elkészíteni egy lemezt, és a zeneipar bénázása is önállósodásra késztette a zenészeket. Ez nekem nagyon bejön!
MN: Előző lemezed, az Andorra szivárványos pszichedéliája után az idei Swim a savas klubhangzásával komoly váltást jelentett. Hozott ez változást az élő megszólalásotokban?
DS: Nagyon sokat. Pedig a zenekar ugyanaz, és a rengeteg fellépés elég kiforrottá tette a hangzásunkat. De most újra kellett gondolni a koncepciót. Az új számokban sokkal több az elektronikus hang, a hangminta, nagyobb szerephez jut a szempler. Találnunk kellett magunknak elfoglaltságot a színpadon, amíg a szemplerek zenélnek. Egy oldalról tehát kevesebb lett a dolgunk, másrészt viszont sokkal több, mert az élő fellépések varázsát jelentő játékosságot és kiszámíthatatlanságot most sokkal nehezebb produkálni. De elégedett vagyok: a hangzásunk más most, mint a legutóbbi turnén, de a kölcsönhatás a színpadon, azt hiszem, ugyanolyan intenzív.
MN: Nemrég lemezen is megjelent annak a tavalyi fesztiválfellépésnek az anyaga, amit a Caribou Vibration Ensemble névre keresztelt tizenöt fős alkalmi zenekarral adtatok.
DS: Ennyien együtt játszani a színpadon fantasztikus élmény. A Flaming Lips volt a fesztivál kurátora, ők hívtak meg minket, és valami különlegeset kértek. Egyszeri alkalom volt csak, de talán nem is lenne szerencsés mindig ez a megközelítés. A Swim anyagához például jobban passzol a kis létszámú felállás, csak négyen a színpadon, nagyon szoros kölcsönhatásban. De a Vibration Ensemble koncertje egy életre szóló élmény volt. Elhívtuk a haverokat egy közös zenélésre, óriási volt a hangulat. Amikor ilyen sokan játszanak együtt, a zene egyszer csak önállósítja magát. Kicsúszik a kezed közül, és saját életet kezd el élni. Leteheted a hangszeredet, a zenének már nincs szüksége rád, megy magától, burjánzik szabadon. Elmondhatatlan érzés. Az pedig, hogy együtt játszhattunk Marshall Allennel, aki mindannyiunk nagy bálványa, hihetetlen megtiszteltetés volt. (Allen a Sun Ra Arkestra nyolcvanhat éves vezetője, szaxofonos, élő free jazz legenda - K. M.) Annyi energiát kaptunk tőle, amiből még sokáig tudunk táplálkozni. Nagy igazság, hogy az ember jobban teszi, ha kerüli a találkozást a bálványaival, de rá nem érvényes. Hálás vagyok a sorsnak, hogy együtt játszhattam vele. Lenyűgözött a vitalitásával és a muzikalitásával. Sohasem hallotta a zenénket, csak feljött a színpadra, és fújt. Csodálatos volt. Káprázatos zenész, igazi példakép.
MN: Amikor tavasszal Budapesten játszott a Sun Ra Arkestra, sikerült beszélgetnem vele. Hihetetlen spiritualitás áradt belőle, és szikrázó jó kedély. Nem tudtam olyat kérdezni, amire ne a rezgéseknél lyukadtunk volna ki.
DS: Igen, ez Marshall! Tényleg hihetetlen figura. És biztos, hogy igaza van. Nyolcvanéves korunkra szerintem mi is belátjuk majd, hogy minden csak káprázat, és a lényeg a rezgésekben rejlik.
MN: A lemezeid igen különbözőek, a Swim is nagy váltást hozott hangzásban. Mi az az irány, amit követsz? Vagy sok irány van?
DS: Ez változó. Előfordul, hogy tudatosan próbálok a korábbi tapasztalatok alapján lépni bizonyos irányba, de lehet, hogy másnap már valami teljesen mást csinálok, egészen megfeledkezve az eredeti tervről. Minden a pillanatnyi rezgésektől függ (nevet). Az egyetlen igazi koncepcióm a kezdetektől fogva, hogy likvid, cseppfolyós zenét hozzak létre, ami folyton változik, átalakul. Ennél a lemeznél talán az volt más, hogy igyekeztem valami nagyon sajátot produkálni. Ami csak az enyém. A korábbi lemezeimre visszagondolva mindig látok magam előtt egy kupac egyéb lemezt, amik akkoriban inspiráltak. Az Andorra esetében például egy halom hatvanas évekbeli pszichedelikus zenét. Megszállott zenehallgató vagyok. Imádom a régi zenéket, sokat agyalok azon, hogy ezt vagy azt a hangzást vajon hogyan érték el. Szeretek ilyesmivel játszani, bizonyos hangszerelési trükkökkel, az ének speciális felvételével felidézni egy bizonyos hangulatot. Nagy harc volt leküzdeni a késztetést, hogy most is a zenehallgatás élményéből hozzak létre valami újat. Ennél személyesebbet akartam, valamit, ami mélyebbről jön. A lemez készítése közben tanultam meg úszni. Ez is nagyon személyes élményem, nagy eredmény a számomra. A címadással is próbáltam tehát személyes lenni. Kicsit meg is lepett a lemez sikere. Azt gondoltam, hogy az Andorra kedves, lekerekített dalai után ez a csikorgó hangzás csalódást okoz majd a közönségemnek.
MN: Engedélyezel búcsúzóul egy Kieran Hebdennel kapcsolatos kérdést? Biztosan unod már, hogy folyton emlegetik veled kapcsolatban. (Hebden Four Tet néven az angol elektronikus színtér egyik prominense, egy Snaithével rokon zenei világ lakója - K. M.)
DS: Ne viccelj! Ha nem hozod szóba, nekem kellett volna megtennem! Semmi gond nincs ezzel. Teljesen természetes, hogy az interjúkban rendszerint róla is kérdeznek. Közeli barátok vagyunk, amióta Londonban élek, szinte szomszédok is, sokat zenélünk együtt. Megmutogatjuk egymásnak az aktuális munkáinkat, egymás szeme láttára formálódnak az új zenéink. Nagyon hasonlóan látjuk a dolgokat. És ez már az első találkozásunkkor, tíz évvel ezelőtt teljesen nyilvánvaló volt. Baromi érdekes dolog ez, összetalálkoztunk, és rögtön tudtuk, hogy ugyanazt gondoljuk a zenéről. De mi is volt a kérdés?
MN: Az még nem volt. A Four Tet idei lemezéről akartam megkérdezni a véleményedet. Számomra olyan, mintha a Swim testvére lenne. Nektek tényleg egy rugóra jár az agyatok!
DS: Iszonyú erős lemez a There Is Love In You. És hangulatában nagyon hasonlít a Swimhez. Nekem szinte elválaszthatatlanok egymástól, annyira együtt születtek.
MN: A zenei sajtó év végi listái mintha megfeledkeztek volna róla.
DS: Ez érdekes. Mert a megjelenéskor nagyon jó visszhangja volt. Várj, azt hiszem, tudom a megfejtést. Az egy januári lemez. A kritikusoknak pedig köztudott, hogy elég rövid az emlékezetük.
