Magyar Narancs: Amikor 2002-ben először léptél fel Budapesten, laptopon játszottál. Két évvel később a második koncertedet szinte végiggitároztad, harmadik alkalommal pedig olyan fele-fele volt az arány. Most éppen milyen a gitárhoz való viszonyod?
Christian Fennesz: Szoros. Alapvetően gitáros vagyok, mindig is az voltam. A nyolcvanas években gitárosként indultam a sok kis korabeli osztrák Sonic Youth egyikében. Csináltam aztán egy hátraarcot, amikor elektronikával kezdtem foglalkozni, de az igazából nem a gitárnak szólt, hanem a zenekari kereteknek. Megbénított a zenekar, túl önfejű voltam ahhoz, hogy másokhoz alkalmazkodjam. Hihetetlenül felszabadító volt a találkozás a szemplerrel, az a felismerés, hogy egyedül is létre tudok hozni sűrű, sokszínű zenét. Praktikus hozadéka is volt ennek az önállósodásnak egyébként. Egyszeriben mozgékonnyá váltam. Egy zenekarral utazni szörnyű körülményes dolog. De ahogy önálló lettem, hirtelen azon kaptam magam, hogy bejárom a világot. Egyik este Barcelonában lépek fel, másnap lehet, hogy Tokióban. Viszont ma is gitárosként gondolok magamra. A gitár jelenti a gyökereimet, ez vagyok én. Természetesen velem van a gitár, fogok is játszani rajta. Most úgy gondolom, hogy sokat. De mivel ötven... nem, inkább hetven százalékban improvizálok, csak este derül ki, hogy pontosan mennyit is. Nem mindig hallatszik majd gitárnak, sokszor inkább sűrű, fémes zajnak, de egész biztosan lesznek csilingelően tiszta gitárhangok is, ez nagyon érdekel mostanában.
MN: Legutóbbi, Black Sea című lemezeden sok ilyen tiszta gitárhangot hallani, és más akusztikus hangzásokat is. Többször nyilatkoztad, hogy a mikrofonok, a valós térben rögzített zene foglalkoztat újabban. Érdekes ezt hallani egy elektronikus zeneszerzőtől.
CF: Amikor elektronikával kezdtem foglalkozni, a mikrofonokat kiiktattam az életemből. A laptopból a hang a kábelen keresztül közvetlenül kerül felvételre, és a gitárom is a laptopba van kötve. Mindenféle szimulált terekben szólal meg a zene, amihez semmi szükség mikrofonra. Kis túlzással a Ryuichi Sakamotóval közös lemezünk felvétele során találkoztam csak újra mikrofonokkal. Egészen elképesztő hatással volt rám, ahogyan a stúdióban bemikrofonozták a zongorát. Szinte már el is felejtettem, milyen különleges kisugárzása van a valós térben rögzített hangnak.
MN: Termékeny vagy, sok lemezed jelenik meg, de ezek többnyire másokkal közös felvételek. Önálló, úgymond sorlemezzel csak három-négy évente jelentkezel.
CF: Nem megy gyakrabban. Nekem fontos, hogy egy lemeznek legyen súlya, legyen mögötte mondanivaló. Ezért sokáig érlelek egy-egy ötletet, állandóan kísérletezek a hangzással. Közben mindig csinálok mást is, sokat koncertezem, remixeket csinálok, és szívesen részt veszek másokkal közös munkákban. Ezektől a közös zenélésektől én nagyon sokat kapok. Hihetetlen inspirációt jelent együtt játszani olyanokkal, mint Ryuichi Sakamoto, Jim O'Rourke vagy David Sylvian. Amikor visszatérek a saját munkámhoz, kicsit mindig új megvilágításba kerülnek a dolgok, és ez nekem sokat segít. Hogy a különmunkák miatt esetleg később készülök el a saját anyagommal, egyáltalán nem zavar. Annyi zene van körülöttünk, egy új Fennesz-lemezzel bőven elég háromévente előrukkolni.
MN: Mintha nem repesnél az örömtől, hogy a zeneszerzés, a stúdiózás és a lemezkiadás néhány könnyen beszerezhető szoftver segítségével bárki számára megvalósíthatóvá vált.
CF: Semmi bajom ezzel, de nem igazán tudom komolyan venni a szerkesztőprogramokkal hamarjában összerakott zenéket. Ahhoz én túl lassan és túl sokat dolgozom egy-egy anyagon. Viszont a fájlként tárolható zenének nagyon örülök. A világ legnagyobb mp3-felhasználója vagyok.
MN: Ezek szerint nem rázna meg, ha a kiadód, a londoni Touch egyszeriben felhagyna a gyönyörű kivitelű lemezek, cédék megjelentetésével, és csak mp3 formátumban árusítaná a munkáidat?
CF: A cédéért nem vérezne a szívem. Csak a baj van vele. Kiesik a dobozból, összetörik. És egyre kisebb is a kereslet iránta. A bakelit, az más. Annak újra divatja van. Különben meg úgy látom, hogy az olyan speciális kis cégek, mint a Touch vagy a korábbi kiadóm, az osztrák Mego, életképesek, mert az a zenerajongó réteg, amiből az ő vásárlóik is kikerülnek, továbbra is költ zenére. Lehet, hogy először letölti a netről a lemezt, de aztán megveszi, és megveszi a limitált kiadást is, és pár év múlva az újrakiadást is az új borítóval.
MN: Miért hagytad ott a Megót annak idején?
CF: Tudom, hogy ezért sokan árulónak tartanak. A Mego épp az Endless Summer sikere idején lett divatos kiadó. A kiadó sikere segítette a lemezemet, és fordítva. Ez egy nagyon szerencsés együttműködés volt. De a cég becsődölt, és Peter (Rehberg, a kiadó vezetője, zenész, az osztrák elektronikus színtér motorja, Fennesz gyakori zenésztársa - K. M.) nem sokkal később Editions Mego néven újra beindította ugyan, de volt egy szünet, és nekem épp akkor jött új lemezem, muszáj volt lépnem.
MN: 2009-ben egy knoxville-i fesztiválon David Daniel gitárossal és a Necks dobosával, Tony Buckkal trióban adtatok egy koncertet, aminek az anyaga tavaly a Thrill Jockeynál lemezen is megjelent. Nagyon együtt vagytok azon a felvételen.
CF: Pedig sohasem játszottam velük korábban. Az száz százalékig improvizáció. Örülök, ha jól sikerült. A lemezt nem hallottam, az igazat megvallva nem is érdekel különösebben. Az improvizáció mindig a pillanatnak szól, nagyon ritka, hogy az adott közegből kiragadva is működni tudjon.
MN: Min múlik vajon, hogy lemezen is működik-e?
CF: Mit tudom én. Mitől hatásos egy zene? Sajnos nem tudom. Az biztos, hogy a jó improvizációhoz erős zenészek kellenek. Ebből a szempontból én szerencsés vagyok, mindig remek zenészekkel hozott össze a sors, akik mellett könnyű dolgom volt.
MN: Egész más téma: azt olvastam valahol, hogy a határhoz közel, a Fertő tónál nőttél fel.
CF: Igen, a családnak van is egy magyar ága. Sokszor megfordultam Budapesten gyerekkoromban. De egy szót sem beszélek magyarul. Viszont van ezzel kapcsolatban egy jópofa sztorim. Még az első lemezemért kaptam egy rangos elektronikus művészeti díjat Linzben. Sosem felejtem el, hogy a gálán így konferáltak fel: Christian Fennesz Budapestről. Jót derültem rajta, azóta sem tudom, honnan szedték.
MN: Min dolgozol mostanában?
CF: Most készült el két remixem. Az egyik a Miracle nevű szintiduónak, a másik pedig egy japán popzenekarnak. Egy igazi j-pop bandának. Imádom a j-popot! Aztán tervezek egy minialbumot, a Black Sea komor világánál kicsit vidámabb, elevenebb hangszínekkel. Ezenkívül egy filmzenén is dolgozom, és ha minden jól megy, készül egy nagyzenekari változat a zenéimből. És már elkezdtem agyalni a következő nagylemezen.
MN: Ez úgy hangzik, mintha a stúdióban laknál.
CF: Hát, ha nem is lakom még ott, de sokat vagyok a stúdióban, az tény. Délelőtt ott kezdek, aztán amikor a lányom hazaér a suliból, megetetem, váltunk pár szót, és megyek is vissza, molyolok tovább.
MN: Idilli életforma.
CF: Nekem tökéletes. Nem tudom, amúgy jó élet-e. Hogy jobb-e vagy rosszabb, mint másoké. Más életét még sosem éltem. Nincs összehasonlítási alapom.
Christian Fennesz koncertjéről kritikánkat lásd a Visszhang rovatban!
