Lemez

Szedált metal

Saint Vitus: Lillie: F-65

  • Kovács Marcell
  • 2012. június 5.

Zene

Fanfárok és tűzijáték helyett langyos udvariassággal üdvözölte a világ a Saint Vitus tizenhét év szünet után megjelenő új lemezét. Érthető az óvatosság, túl sok visszatérő lemez készül mostanában az újabb és újabb hakniturnék ürügyeként. Koncertezésből és pólóeladásból finanszírozzák az unokák karácsonyi ajándékát az öreg rockzenészek, és mivel bennük még van tartás, szükségét érzik bizonygatni, hogy zenei műhelyükben szorgos alkotómunka folyik, nem csak a szerény jegybevétel izgatott késő esti szétosztásáról szól a dolog. Nehéz lenne megmondani, hogy a Saint Vitus új lemeze mostani munka gyümölcse, vagy még évtizedekkel ezelőtt született, lajhárlassú doom metaljuk annyira ragaszkodik ugyanis a saját hagyományaihoz. Az egy ideje már koncertező, a klasszikus Born Too Late lemezen is hallható felállás játszik, csak a nagy bajuszú dobos, a néhai Armando Acosta helyén van változás. Scott "Wino" Weinrich énekel - némi rosszindulattal feltételezhetnénk, hogy a turnézásfüggő Wino azért ásta ki régi bűntársait a szürke hétköznapok romjai alól, hogy akkor is legyen apropója nap mint nap színpadra állni, ha amúgy véletlenül sem szólóban, sem a Shrinebuilder vagy a Premonition 13 zenekarral nem turnézik. Wino kisebb megszakításokkal ezt csinálja már jó harminc éve, nem akar változni, egy konzervatív ikon gyakorlatilag. Folyamatosan úton van, közeli ismerősei állítják, az útlevelében lakóhelyként a turnébusz bejegyzés szerepel. Ha még egy húszast rá tud húzni, könnyen túltehet az ebben a tekintetben talán még nála is konzervatívabb Lemmyn is.


 

De szögezzük le, a Saint Vitus nem Wino mesterről szól. Én személy szerint a háborodott hanghordozású Scott Reagers énekessel készült legelső és - mostanáig - legutolsó lemezekre esküszöm, de az egykori Count Raven-frontemberrel készített C. O. D.-t is jobban kedvelem a Winóval készült albumoknál. Oda akarok csak kilyukadni, hogy a Saint Vitusban nem az énekes a főszereplő, hanem a gitáros, Dave Chandler. Ő a zenekar lelke, úgy néz ki, mint egy jámbor hippi, valójában azonban őrült dervis, aki elvadult ábrázattal gyötri, rázza, nyüstöli hangszerét. Elég az első szám kakofón szólójáig eljutni, és rögtön összeáll a kép. Az erős barbiturátra utaló lemezcím, a borítón látható magányos kórházi ágy, a szövegek drogos-depressziós világa mind egy irányba mutat, de igazából Chandler szólóit meghallva hatalmasodik el rajtunk a kellemesen szörnyű érzés, hogy egyeseknek félelmetes zűrzavar van a fejében, és milyen jó, hogy ők nem mi vagyunk.

Chandler alighanem abból indul ki, hogy aktív korában a zenekar gyakorlatilag semmire sem vitte, későbbi kultusza révén azonban akár most is lehet keresnivalója. Ez a félórás lemez, valljuk be, sok újat nem nyújt, de folyamatos a turnézás, és júliusban Budapesten játszanak. Ha ugyanazzal a határozottsággal állnak ki, mint két éve Bécsben, akkor nem hakni lesz.

Season of Mist, 2012; a Saint Vitus július 4-én lép fel az A38 hajón


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.

Őrült rendszer, de van benne pénz

  • Szekeres István

Amikor a tavalyi párizsi olimpián a tekvandós Márton Viviana megszerezte a hatodik – igaz, spanyol import – aranyérmünket, Orbán Viktor (noha eredetileg nyolcat várt) SMS-t küldött Schmidt Ádám sportállamtitkárnak: „Maradhat.” A kincstári humor mögül is elővillant a tény, hogy a sportélet is a miniszterelnök kezében van.