Fanfárok és tűzijáték helyett langyos udvariassággal üdvözölte a világ a Saint Vitus tizenhét év szünet után megjelenő új lemezét. Érthető az óvatosság, túl sok visszatérő lemez készül mostanában az újabb és újabb hakniturnék ürügyeként. Koncertezésből és pólóeladásból finanszírozzák az unokák karácsonyi ajándékát az öreg rockzenészek, és mivel bennük még van tartás, szükségét érzik bizonygatni, hogy zenei műhelyükben szorgos alkotómunka folyik, nem csak a szerény jegybevétel izgatott késő esti szétosztásáról szól a dolog. Nehéz lenne megmondani, hogy a Saint Vitus új lemeze mostani munka gyümölcse, vagy még évtizedekkel ezelőtt született, lajhárlassú doom metaljuk annyira ragaszkodik ugyanis a saját hagyományaihoz. Az egy ideje már koncertező, a klasszikus Born Too Late lemezen is hallható felállás játszik, csak a nagy bajuszú dobos, a néhai Armando Acosta helyén van változás. Scott "Wino" Weinrich énekel - némi rosszindulattal feltételezhetnénk, hogy a turnézásfüggő Wino azért ásta ki régi bűntársait a szürke hétköznapok romjai alól, hogy akkor is legyen apropója nap mint nap színpadra állni, ha amúgy véletlenül sem szólóban, sem a Shrinebuilder vagy a Premonition 13 zenekarral nem turnézik. Wino kisebb megszakításokkal ezt csinálja már jó harminc éve, nem akar változni, egy konzervatív ikon gyakorlatilag. Folyamatosan úton van, közeli ismerősei állítják, az útlevelében lakóhelyként a turnébusz bejegyzés szerepel. Ha még egy húszast rá tud húzni, könnyen túltehet az ebben a tekintetben talán még nála is konzervatívabb Lemmyn is.
De szögezzük le, a Saint Vitus nem Wino mesterről szól. Én személy szerint a háborodott hanghordozású Scott Reagers énekessel készült legelső és - mostanáig - legutolsó lemezekre esküszöm, de az egykori Count Raven-frontemberrel készített C. O. D.-t is jobban kedvelem a Winóval készült albumoknál. Oda akarok csak kilyukadni, hogy a Saint Vitusban nem az énekes a főszereplő, hanem a gitáros, Dave Chandler. Ő a zenekar lelke, úgy néz ki, mint egy jámbor hippi, valójában azonban őrült dervis, aki elvadult ábrázattal gyötri, rázza, nyüstöli hangszerét. Elég az első szám kakofón szólójáig eljutni, és rögtön összeáll a kép. Az erős barbiturátra utaló lemezcím, a borítón látható magányos kórházi ágy, a szövegek drogos-depressziós világa mind egy irányba mutat, de igazából Chandler szólóit meghallva hatalmasodik el rajtunk a kellemesen szörnyű érzés, hogy egyeseknek félelmetes zűrzavar van a fejében, és milyen jó, hogy ők nem mi vagyunk.
Chandler alighanem abból indul ki, hogy aktív korában a zenekar gyakorlatilag semmire sem vitte, későbbi kultusza révén azonban akár most is lehet keresnivalója. Ez a félórás lemez, valljuk be, sok újat nem nyújt, de folyamatos a turnézás, és júliusban Budapesten játszanak. Ha ugyanazzal a határozottsággal állnak ki, mint két éve Bécsben, akkor nem hakni lesz.
Season of Mist, 2012; a Saint Vitus július 4-én lép fel az A38 hajón
