Fotó: Németh Dániel
Magyar Narancs: A turnémenedzser szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy téged kértünk beszélgetni, és nem Winót.
Dave Chandler: Sokan kérnek interjút Winótól, ami teljesen érthető, hiszen ő ebben a közegben igazi sztár. Nagyon aktív, több zenekarral is dolgozik egyszerre, ezért sokat forog mostanában a neve. Tényleg nagymenő. A Saint Vitusszal kapcsolatban azonban én sokkal szívesebben nyilatkozom. Wino eldumálgat a turnéról, a lemezfelvételről, de a számok az enyémek, azokkal kapcsolatban úgyis mindig rám hivatkozik.
MN: Nem zavar, hogy sokan Winóval azonosítják a Saint Vitust?
DC: Ugyan már! Nincs ezzel semmi gond. Végül is ő a frontember, naná, hogy a legtöbben hozzá kötik a bandát. Ha arra gondolsz, hogy esetleg sérti a büszkeségemet a dolog, nagyot tévedsz. Kinőttem már abból, hogy ilyesmin rugózzak.
MN: Amikor újraélesztetted a zenekart, magától értetődő volt, hogy Wino lesz az énekes?
DC: Az első perctől fogva. Csak a legerősebb felállásunkkal lehetett esélyünk, márpedig abban Wino énekelt. Vele bírtuk a legtovább együtt. Sokan esküsznek az első énekesünkre, Scott Reagersre, és tudom, hogy a C. O. D.-nek (a svéd Count Raven énekesével, Christian Lindersonnal felvett lemez - a szerk.) is vannak rajongói, de ha a klasszikus Saint Vitus-lemez kerül szóba, akkor mindenki a Born Too Late-et említi. Egyértelmű volt, hogy ott kell felvennünk a fonalat.
MN: A visszatérő lemezetek, a Lillie: F-65 egyik legrokonszenvesebb vonása a hagyományőrző hangzás. Masszívan döngöl, de karakterében egyenes folytatása a Winóval a nyolcvanas években készített anyagoknak.
DC: Egyértelműen azt az ósdi, a hetvenes években gyökerező megszólalást céloztam meg, ami mindig is jellemzett minket. Nem hiszek az olyan visszatérésben, ahol korszerűsítenek a fazonon. Az számomra mindig az önbizalomhiány jele. Én kizárólag a hangerőn akartam változtatni, hogy az mp3-lejátszókban is kegyetlenül megdörrenjen a cucc.
MN: Ezek mind új számok egyébként?
DC: Újak. Akkoriban kezdtem írogatni őket, amikor pár éve újra koncertezni kezdtünk. Felbukkan egy-két régi riff is persze, amit már ősidők óta hurcolok magammal. De a számok újak, és egytől egyig szerves részei a lemez sztorijának. Nem kell valami kacifántos történetre gondolni, a kis Lillie látomásairól van szó, miközben egy elmegyógyintézetben fekszik begyógyszerezve. A Lilly F65 egy népszerű nyugtató volt a hetvenes-nyolcvanas években. A cím erre utal. Magam is szívesen éltem vele annak idején, a kellemetlen mellékhatásait is megtapasztaltam jócskán.
MN: Fontos volt, hogy a turnézás mellett új lemez is készüljön?
DC: Igen, mert játszani kezdtünk egy-két új számot is, és a közönség mindig kérdezgette, hogy mikor adjuk ki ezeket.
MN: Amióta a kilencvenes évek közepén befejeztétek, szépen megnövekedett a rajongótáborotok.
DC: Igen, elég rosszul időzítettük a feloszlást, mert röviddel azután, hogy befejeztük, újra divatba jött a metál, és a Saint Vitust legendás zenekarként kezdték emlegetni. Divatosak lettünk, miközben aktív korunkban inkább azt éreztem, hogy a kutyának se kellünk. Rettenetes turnéink voltak, rosszul szervezettek, gyakran félúton vissza kellett fordulnunk, rémes volt. Most pedig minden flottul megy, mindenhol komoly közönség előtt lépünk fel. A metál műfaj szerencsére meg tudta tartani a közönségét, sőt, az apukák hozzák a fiaikat. A múltkor találkoztam egy kissráccal, aki pár szót beszélt csak angolul, de azt a mi számainkból tanulta.
MN: Mindig metálzenekarnak tekintetted a Saint Vitust?
DC: Hát persze. Az SST-nél kezdtük, a Black Flag-gitáros Greg Ginn kiadójánál, de sosem voltunk punkok. Szakadt rockerek voltunk világéletünkben. Jól éreztük magunkat a punkok között, mert elfogadtak minket, és díjaztuk a csináld magad hozzáállásukat. Mi is csak magunkra számíthattunk. Nem énekeltünk a politikáról, de ugyanúgy rühelltük a gazdagokat, a politikusokat meg a többi kutyaütőt. De metálzenekar voltunk, semmi kétség. Idővel aztán hallottuk újságíróktól, hogy a zene, amit játszunk, doom metal, de gőzöm nem volt róla, miről beszélnek. Számomra ez szimplán heavy metal volt, és most is az. És bármeddig csináljuk is még, mindig heavy metalnak fogom hívni.
MN: Mennyire tervezel előre?
DC: Nincs terv. Amíg jól érezzük magunkat, csináljuk. Szerintem ezért is működik. Nincsenek kötöttségek. A turnékon jól megvagyunk együtt, eliszogatunk csendesen, mint egy öreg család.
MN: Nehéz ember hírében állsz. Tényleg nincsenek konfliktusok?
DC: Vénségemre lecsillapodtam. Sokkal türelmesebb vagyok, nem idegesítem fel magam csip-csup hülyeségeken.
MN: Ezt jó hallani.
DC: De mondok valamit. Ha besurran az öltözőbe egy kis tizenéves majom, elkezd ott pattogni nekem, játssza az eszét, akkor azért eldurran az agyam. Egy kis nyugalomra vágyom, csendre, erre benyit egy kis pöcs, és megkérdezi, hogy hol van Wino. Na, olyankor begorombulok. De ez végül is érthető, nem?
