Lemez - A mennydörgés - Neil Young: Le Noise

  • Kovács Marcell
  • 2010. október 28.

Zene

Melyik volt Neil Young utolsó jó lemeze? Talán a szutykos Sleeps with Angels kilencvennégyből. Vagy a Pearl Jam közreműködésével elkövetett Mirror Ball egy évvel később? Nem, valójában az már nem hasított annyira, csak az I'm the Ocean varázslatos riffje szépíti meg az emlékét. Tisztességtelen a kérdés egyébként, mert lehet, hogy igazán jó lemezt nem csinált Neil Young az elmúlt évtizedben, de illene hozzátenni rögtön: rosszat sem. Az Are You Passionate? búgó Motown-hangzású dalaival például kimondottan intim viszonyt ápolok, pedig tudom jól, huncut kikacsintásról volt szó csupán, jópofa szerepjátékról. Közel fél évszázados karrierrel a háta mögött Neil Young az utóbbi időben szívesen ragadtatja magát efféle játékokra. Szórakozik, mondhatnánk, ha nem hagyna kellemetlen utóízt a kifejezés. Mert nincs abban semmi rossz, ha a harmincadik (nagyjából) lemezén valaki fekete soulénekesnek képzeli magát egy rövidke időre. Vagy ha azzal próbálja feldobni a harmincegyediket (nem biztos, hogy jól számolok, a Greendale-re gondoltam), hogy filmet készít hozzá, egy nagyon off-Broadway musicalt, amiben a halászfalu mindennapjairól szóló dalokat amatőr színészek játsszák el, viccesen tátogva a szövegekre.

Melyik volt Neil Young utolsó jó lemeze? Talán a szutykos Sleeps with Angels kilencvennégyből. Vagy a Pearl Jam közreműködésével elkövetett Mirror Ball egy évvel később? Nem, valójában az már nem hasított annyira, csak az I'm the Ocean varázslatos riffje szépíti meg az emlékét. Tisztességtelen a kérdés egyébként, mert lehet, hogy igazán jó lemezt nem csinált Neil Young az elmúlt évtizedben, de illene hozzátenni rögtön: rosszat sem. Az Are You Passionate? búgó Motown-hangzású dalaival például kimondottan intim viszonyt ápolok, pedig tudom jól, huncut kikacsintásról volt szó csupán, jópofa szerepjátékról. Közel fél évszázados karrierrel a háta mögött Neil Young az utóbbi időben szívesen ragadtatja magát efféle játékokra. Szórakozik, mondhatnánk, ha nem hagyna kellemetlen utóízt a kifejezés. Mert nincs abban semmi rossz, ha a harmincadik (nagyjából) lemezén valaki fekete soulénekesnek képzeli magát egy rövidke időre. Vagy ha azzal próbálja feldobni a harmincegyediket (nem biztos, hogy jól számolok, a Greendale-re gondoltam), hogy filmet készít hozzá, egy nagyon off-Broadway musicalt, amiben a halászfalu mindennapjairól szóló dalokat amatőr színészek játsszák el, viccesen tátogva a szövegekre.

Most a legsikeresebb U2-lemezek producere, Daniel Lanois társaságában vonult stúdióba, és a kettesben felvett albumnak a pajkosan a partnerére utaló Le Noise címet adta. Lanois épített egy speciális effektezésű gitárt, csengő-bongó, csupa visszhang megszólalással, amivel Neil Young egymagában elpengetett számai úgy szólalnak meg, mintha a NASA nagyzenekara játszana egy kísérleti állomáson, valahol a nevadai sivatag közepén. Nem az az ősi rock and roll hang ez, amit a Halott emberhez írt kísérőzene fagyos gitárzúgásában vagy az Arc fülsiketítő koncertzajában lehetett hallani. Egészen modern, sci-fi gitár sistereg, folyamatos csipogással és kattogással a háttérben. A dalok egyszerűek, mintha ott helyben születtek volna. Nincsenek kiugró tételek, egyhangú, monoton a hangulat. A főszereplő a gitár, a préri felett hatalmas robajjal felzúgó riff, a mennydörgés az éjszakában, aminek hallatán táncra perdülnek az indián szellemek.

A borítókép zordon gótikája a cirádás betűkkel mintha valami fajvédő olasz neofolk társulat agyszüleménye lenne. Sejtelmes, a sötétbe csalogató látvány, hosszú ideje a legigézőbb kinézetű tasak Neil Youngtól. Tökéletes leképezése a benne rejtőző kábító hatású gitármorajnak. Csak az akusztikus Love and War buta flamencójától kell valahogy megszabadulnunk, mert ami marad, az végre megint izgalmas, egyedi, tizenhat év után újra jó lemez.

Reprise/Warner, 2010

Neked ajánljuk

Ezeket fogadtuk meg a legtöbben 2023-ra

  • Fizetett tartalom

Az alábbi, 2023-ra vonatkozó best of újévi fogadalmak ugyan kifejezetten egy amerikai felmérés eredményei, de nem meglepő módon könnyen megtalálhatjuk a listában a saját titkos vagy kevésbé titkos vágyainkat is.

Kesergő a két öszvérhez

A Három óriásplakát Ebbing határában és az Erőszakik rendezője minden próbálkozás során méterekkel emeli a lécet önmaga előtt, s – mint mindig – most is gond nélkül libben át felette. McDonagh ezúttal is egy elszigetelt atmoszférában kutatja az „emberi” jelző jelentéstartalmát, amelyet magasztalásként és sértésként egyaránt alkalmaz.

Elveszetten

  • SzSz

A rendező 2019-ben, a Házassági történet promókörútján vette újra kezébe középiskolás kora kedves könyvét, Don DeLillo Fehér zaját. Nem nehéz rájönni, miért épp akkor: a regény hősei egy misztikus esemény hatására hirtelen megkérdőjelezik saját szokásaikat, érzései­ket, sőt az egész életüket. Meglehet, hasonlóan érez egy filmrendező is, akinek szekere épp az Oscarig vezető, rögös és értelmetlen úton döcög.

Minden bizonytalan

A videókat és installációkat készítő szlovák képzőművész elsősorban az ún. átrajzolt, leg­inkább újságokban, könyvekben és képeslapokon talált képeken alapuló munkáival vált ismertté. E sikeres, több magángyűjteményben is megtalálható művek nemcsak az emlékeinkben élő, hanem nyomaiban még mindig fel-felbukkanó, a volt szovjet blokk lakói számára nagyon is ismerős vizuális és történeti hagyományait dolgozták fel és írták újra.

Kibontakozik lassan

Egy walesi bányászfaluban nőtt fel az idén 81 éves John Cale, de már gyerekkorában a zene iránt mutatott érdeklődést. Orgonált a helyi templomban, később brácsázni kezdett, azután Londonban, majd New Yorkban folytatott zenei tanulmányokat, ahol Aaron Copland volt a mestere.