A gyerekek a nagyszülőknél voltak, az anyukájuk külföldön, én pedig szabadságot vettem ki. Minden feltétel adott volt hát ahhoz, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki az idei Ultrahang Fesztiválból. Budapest zenei életének egyik titkos fegyvere az UH FEST, a szervezők elkötelezettsége és tájékozottsága jóvoltából mindig kivételesen izgalmas esemény az új zenék iránt fogékony fülek számára. Nyilván nem egyszerű tető alá hozni egy ilyen fajsúlyú bulit, most három évet kellett várnunk, hogy rövid időre ismét bekapcsolódjunk a világ zenei vérkeringésébe. De megérte a várakozás, az idei program az eddigi legszínesebb volt, sokféle stílus vonult fel, és igazi világnagyságok adtak egymásnak randevút öt napon keresztül. Erre a programra vidáman csettintenének Berlinben, Londonban, New Yorkban vagy Tokióban is.
Rögtön az első este hihetetlen élménnyel ajándékozott meg. A kifinomult elektronika német szaktekintélye, Jan Jelinek idén Groupshow nevű triójával tette tiszteletét. Különleges, happeningszerű koncertjükön a terem közepére helyezett asztal körül ügyködtek, mint egy műtőben. Az asztalon ütött-kopott kütyük hevertek sűrű kábelrengetegben. Andrew Pekler az asztalra fektetett gitárját cimbalomként használta, Hanno Leichtmann egy elektromossá alakított dobot ütött, Jelinek pedig valami hatvanas évekbeli futurista csodán játszott, egy húrok nélküli gitárt pengetett elmélyülten. A felülről figyelő kamera kivetített képén követhető volt, ahogy egymástól látszólag függetlenül molyolnak a potméterekkel. Majd a maszatolás lassacskán sűrűsödni kezdett, és idővel döbbenetes erejű zenévé kristályosodott. A közönség dermedten figyelt. Lenyűgöző, sőt felemelő élményt nyújtottak a berliniek, koncertjük minden pillanata bizsergető izgalmat rejtett. Nem is emlékszem, mikor találkoztam az élő zene erejének ilyen megkérdőjelezhetetlen bizonyítékával. Tavaly megjelent lemezük rövidke tételei csak ízelítőt nyújtanak ebből a varázslatból. Andy Warhol az Empire State Buildingről forgatott állóképének vetítését több alkalommal kísérték élőben - nyolc órán keresztül. Mostani fellépésük két óra után sajnos véget ért.
Jelinekék annak idején a house-ból indultak, és a Groupshow zenéje is bizonyos értelemben tánczene. Biztosra veszem, hogy fejben mindenki táncolt a Merlinben. Az idei fesztivál a kortárs zene legnagyobbjai által éppen azt bizonyította, hogy a szédítő technikai apparátus és az új hangzások ellenére a zene ma is ugyanaz, mint sok száz meg ezer évvel ezelőtt. Erősen mai dialektusban ugyan, de ezt az ősi nyelvet beszéli az angol és amerikai tagokból álló Shit and Shine jó nevű zajbrigádja is. Mintha vicces punk-rock számokat játszanának hosszúra nyújtva, nagy teljesítményű csiszológépeken. A végeredmény csikorgó-sikító ricsaj, fullasztó töménységben. Pesti koncertjük különlegességét az adta, hogy tíz magyar dobos asszisztált a kábító zajtúladagoláshoz. Sőt, ha jól számoltam, tizenegyen voltak, a tizenkettedik a zenekar dobosa, ő diktálta a tempót, a többiek pedig egy emberként követték. Modern törzsi rituálé részesei voltunk, a két bohócjelmezes főpap fáradhatatlanul küldte az egészségre ártalmas frekvenciákat. Közben a fekete hajú japán kísértetlánynak öltözött harmadik az emelvény közepén egy kis plüssnyuszit simogatott. A Shit and Shine a lemezek sűrűn rétegzett zajmasszáját élőben nem tudta reprodukálni, de ez az előadás most különben is a dobosokról szólt. 'k pedig kitettek magukért. Jó másfél órán át ütötték a hipnotikus ritmust, kis híján összedőlt a ház.
Õsi vallási ceremóniát idézett a Demdike Stare előadása is. A ma divatos horrortechnóhullám éllovasai ők. Két vézna pasas Angliából, obskúrus keleti zenék megszállottjai, külön-külön menő lemezlovasok, együtt a kortárs elektronikus zene nagy ígéretei. Koncertjük minimalista improvizáció volt szellemidézés céljából. Feszülten szemeztek laptopjaikkal, és a szinte megállásig lassított dubütemeket kísértetek kéngőzös leheletének sistergésébe burkolták. Olcsó trükknek tűnhet, de működött a dolog. Alig hallható dallamfoszlányok szűrődtek át a zajok sűrű pókhálóján, a háttérvásznon pedig egy régi, talán dél-amerikai B film hagymázas képsorain meztelen nők ezüstkancsóból vérrel locsolták egymást.
Mintha a halál, a civilizáció képébe röhögő rémség közös kedvencük lenne a zene ősi, spirituális lényegét kereső zenészeknek. Ilyesfajta morbid érdeklődés jellemzi Laura Naukkarinent is. Fiatal kora ellenére Lau Nau a finn pszichedelikus folkszíntér egyik központi figurája, csinált már lemezkiadót, részt vett egy halom zenei csoportosulásban; most egy kis szigeten él a családjával, és gyerekeknek tanít zenét. Lemezein egészen halk, pőrén hangszerelt, sokszor szöveg nélküli dalokkal varázsolja el hallgatóit. És élőben még bűbájosabb. Egyedül lépett fel, de pillanatok alatt kreált magának kísérőzenekart. Belúpolta hamar egy csengettyű csilingelését és néhány félszeg gitárpendítést. Pár pillanat alatt elkészült a zenekari kíséret, kezdődhetett a tajga szélfútta vidékeire repítő utazás. Törékeny, kislányos megjelenése, lényének pozitív kisugárzása révén Lau Nau komor hangvételű dalai is szokatlanul barátságos fényben ragyognak. Énekelt egy borzongató Don Cherry-átiratot is a Holy Mountain filmzenéjéből, miközben mögötte a vásznon Victor Sjöström klasszikus némafilmjének egy részletében a Halál fuvarosa poroszkált vészjóslóan a kaszájával. De akkor este senki sem félt a kaszástól.
A tiszta forrás utáni kutatás vágya hajtja Bram Devenst is, akivel a keresés során egészen furcsa dolog esett meg. A George Herriman klasszikus képregényegere iránti tiszteletből az Ignatz művésznevet viselő belga fiatalember iskolázatlan gitárjátéka a harsány effektezés révén rémesen viharvert, lepusztult tónusban szólalt meg, és ijesztő fejhangon kántált éneke is mintha a síron túlról jött volna. Látszólag egy szerény, visszahúzódó gitáros zenélt a földön ücsörögve, valójában forró hangulatú vudu szertartás tanúi voltunk. Egy száz éve halott vak, fekete blueszenész nyughatatlan lelke szólt hozzánk a megbabonázott belga testéből. Nyikorgott a gitár, sípolt az ének, ahogy a két lélek hadakozott. Megrázó élmény volt. Vettem is egy Ignatz-lemezt gyorsan, de egyre jobban nyugtalanít, hogy hazahoztam.
*
E hirtelen felindulásból született beszámolóba csak a személyes kedvencek fértek bele, a fesztivál további közel negyven fellépője sajnos még említés szintjén sem. És a nagy nekiveselkedés ellenére idén is kimaradt nekem jó néhány produkció - a legfájóbb talán, hogy elmulasztottam a hagyományosan a fesztiválhoz kapcsolódó Mi a zene? pályázat helyezettjeinek bemutatkozását: ők azok a fiatal honfitársaink, akik a zenéről nemcsak elmélkedni meg írogatni mernek szabadon, de meg is alkotják, bátran, kötöttségektől mentesen.
Merlin Színház, október 6-10.
