Az ébrenlét és az álom határán jelentkező kába, látomásos tudatállapotra utalva a hipnagóg pop nevet adta két éve a Wire-ben közölt cikkében David Keenan annak az akkoriban felbukkant új zenei áramlatnak, amely a pszichedelikus elektronika eszköztárával kísérelte meg előhívni a nosztalgia ködfüggönyén keresztül a gyermekkor emlékfoszlányait. Ez nagyjából egybeesett a 80-as évek iránti nosztalgia megjelenésével, azzal az aktuális divattal, aminek a szintipop újjáéledését, aSuper 8-at, a Drive filmzenéjét vagy a Nike Vissza a jövőbe cipőit is köszönhetjük. A hipnagóg pop része is ennek a nosztalgikus divatnak, meg nem is. Valójában nem a 80-as évek dauerolt, celofánhangzású világa érdekli, hanem az az érzés, ami ezt a generációt a nyolcvanas évekbe visszacsábítja. Nem a Human League és a Scritti Politti jelentik számára a viszonyítási pontot, hanem a kollektív tudatalatti olyan megkerülhetetlen emlékkövei, mint a Beverly Hills-i zsaru vagy a Miami Vice zenéjének dallamai. Nem véletlen, hogy hang és kép szorosan összetartozik Hipnagógiában.
Keenan cikkéből sütött a kritikusi kényszer, hogy a tapasztalt új jelenséget fontossága felnagyításával mozgalomként tüntesse fel, és saját elnevezésével rögtön le is védje. Sokan idézték, még többen bírálták, de vitathatatlan, hogy az elmúlt évek egyik meghatározó zenei témájú írásáról van szó, amit az is bizonyít, hogy a bemutatott zenészek a kísérleti elektronika hermetikus világának hőseiből a divatlapok és a menő blogok ünnepelt figuráivá váltak.
A két főszereplő, James Ferraro és Daniel Lopatin (képünkön) is új albummal jelentkezett a közelmúltban. Mindketten izgalmas új irányba indultak, amelynek eredménye mérföldkő lehet nemcsak saját alkotói pályájukon, de a kába elektronika - hívhatjuk hipnagóg popnak, chill wave-nek vagy bármi másnak - világában is.
Ferraro esetében az izgalmas új irány nem sokat mond, hiszen az ijesztően termékeny New York-i előszeretettel váltogatja a stílusokat. Idegtépő elektroricsaj, bizsergető morajzene, érzelmes szintetikus blues és harsány, neonszínű szintirock egyaránt belefér nála a képbe. Sosem volt a nyolcvanas évek rabja, inkább megrögzött pop-artista, aki most éppen mintha egy alternatív valóságot kínáló játék szereplőjének képzelné magát. Azt játssza, hogy zeneszerző a foglalkozása aSecond Life-ban. A Far Side Virtual a szoftverszignálok és a mobilcsengőhangok bűvöletében született. Ferraro a szándékosan egyszerű eszközökkel hihetetlenül gazdag, szellemes és önmagához képest meglepően befogadható zenét hozott létre. Helyenként mintha egy bizarr, telefonokra írt szimfóniát hallanánk szimulált rézfúvósokkal, vonósokkal, hol szitárt, hol pánsípot utánzó játékszintivel és fapados dobgép-hangzással. Egyszerre ünnepli és gúnyolja a virtualitás drogját. Ahogyan egy újabb keletű interjúban elmondta, azt a meghitt, szívélyes hangulatot próbálta megteremteni, amit egy Apple-üzletbe lépve a fotocellás ajtó köszöntődallamának csilingelése hallatán érez az ember.
Ferraro pimasz provokatőr, Lopatin inkább lírikus alkat. A hipnagóg pop esszenciája az a korábbi videója, amelyben Chris de Burgh robotként ismételgeti a "there's nobody here" sort valamelyik szirupos slágeréből, miközben a kezdetleges digitális animáció felhőkarcolók között kígyózó autósztrádát mutat az éjszakában. A megható, 80-as évekből származó összetevők ellenére száz százalékig mai élmény. Joel Forddal közös duójában Lopatin a nyolcvanas évek szintipopjának szenteli magát, Oneohtrix Point Never néven publikált szólómunkája azonban nem egyszerű múltba nézés. Korábbi albumai, a gyűjteményes Rifts és a tavalyi Returnal napjaink elektronikus zenéjének kiemelkedő alkotásai. A Replicán mintha szabadulni akarna az érzelmes billentyűvarázsló bélyegétől. A sokrétegű analóg szintiszőnyeget szanaszét tördelt hangzások hasogatják fel, a finom zongorafutamokat szilaj törzsi ritmusok, vaskos hiphopütemek roncsolják. Megrázó homogenitásuk révén a korábbi lemezek hatásosabbak voltak, a Replica bátorsága éppen abban rejlik, hogy az andalító, melankolikus kábulatba beengedi a rémálmok lidérceit - és velük a valóságot.
Hippos In Tanks, 2011; Mexican Summer/Software, 2011
