Krusovszky Dénes

Szükségünk van-e a próza ünnepére, mennyire, hogyan és hogyan nem?

Nagyon-nagyon kicsi kritikavita, avagy mit tett az online nyilvánosság robbanása az irodalomkritikával, mit nem, és miért unja mindenki a kérdést.

Nagyhatalmi ábrándok: a magyar költészet elszigeteltségéről.

„Senki nem hal meg igazán, amíg emlékszünk rá”, állítólag A Simpson családban hangzott el ez a bölcsesség, legalábbis a citatum.hu idézetgyűjtő oldal szerint, s miért is kételkednénk benne, hiszen fönt van az interneten, ahol, ugye, minden adat igazságtartalma szigorúan ellenőrzött. Tehát, ha hihetünk Simpsonéknak, akkor a Népszabadság nem „igazán” halott, a Klubrádióban hétről hétre azt ígérik ugyanis, hogy Folyt. köv., bármit is jelentsen ez.

Instant versek jó áron: Rupi Kaur, a világ legnépszerűbb élő költője és a közösségi média költészete.

A KMTG úgy működik, ahogyan egy autoriter rendszerben a rendszerhű művészeti képződmények szoktak: közösség és hátország nélkül, az állami dotáció wellness-szolgáltatásai tartják össze csupán a hamis forradalmi ideológia égisze alatt gyülekező, saját teljesítményük ilyen-olyan elismerésével elégedetlen alkotókat.

Bizony, sem 1969 márciusa, sem 2007 nyarának vége nem most volt, a Ki nyer ma? és örökös műsorvezetője, Czigány György mégis kitörölhetetlen emlékként él lelkes vagy kevésbé lelkes rádiózók generációinak emlékezetében.

A Kossuth rádióban minden hétköznap a délután 2 órai híreket követően egy félórás (egészen pontosan 24 perces) interjúé az éter. Illetve nem is interjú ez, hanem portré, legalábbis ezt állítja a műsor alcíme (főcíme: Arcvonások). Igaz, a portrét általában valaki mások festik az emberről, még ha csak szavakkal is, itt meg, ugye, a 24 perces adásidőből tulajdonképpen 23 és felet maga az alany beszél végig, tehát inkább önarckép lesz ez, vagy ha mégis maradnánk az interjúnál, akkor egy igencsak előzékeny fajta.

Rárepül a keselyű, a héjja.

„Vicc-e az, amiről állítanom kell, hogy vicc?” – tette fel ezt a kézenfekvőnek tűnő, de persze lét- és nyelvfilozófiailag is igen fogós kérdést korántsem tréfássága miatt emlékezetes utolsó kötetében Esterházy Péter. Naivan gondolnánk is, hogy a jó viccnek valóban nem kell cégér, csakhogy a gyakorlatban nem nagyon hagynak teret nekünk a humor önálló felfedezésére; biztos, ami biztos, előre szólnak, hogy jön a tréfa, aztán vagy nevetünk, vagy nem.

Az utóbbi években nem győztünk elégszer meglepődni a magyar médiaszcéna számos résztvevőjének – mondjuk így: világnézeti vagy politikafilozófiai – képlékenységén.

Az utóbbi évtizedekben úgy alakult a fákhoz való viszonyunk, mint valami fűrészporos kis polgárháború; a végletesen megosztott nép egyik fele, ha kellett, a fatörzsekhez láncolta magát, míg a másik láncfűrésszel hadonászva járta be az országot. Bár lehet, hogy az egész nem annyira drámai, mint inkább tragikomikus, az mindenesetre biztos, hogy ha megkérdeznék, akármelyikünk kapásból fel tudna sorolni néhány emlékezetesen értelmetlen fapusztítást a közelmúltból.