Rádió

Állócsillag

Takaró Mihály-portré a Kossuthon
szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Micsoda változások zajlanak hazánkban! Sőt, rendeződések, át és vissza, majd megint át. Mondhatnánk, hogy szinte követni sem lehet, hiszen lépten-nyomon megszűnik egy-egy tévé, rádió, újság, online hírportál, irodalmi kánon, és a helyén rögtön, mint a pitypang, kinyílik egy újabb, vagy ugyanaz, csak másként, másokkal, máshogy ugyanúgy.

De azért mégsem annyira követhetetlen ez az egész zavarosan kavargó lábvíz. Szerencsére akadnak állócsillagok is a permanens állami kultúr-ellenforradalom egén, s ahogy a kormányzati trashesztétika újabbat fordul, vele fordulnak ők is, és újra meg újra előbukkannak a liberális elnyomatás szükségszerű felhői közül. Mert ezek nélkül a felhők nélkül, ugye, létezniük sem lehet. Takaró Mihály ilyen állócsillag, kétségtelenül, hiszen látnunk kell, hogy hibátlanul képes ugyanazt a mártírretorikát pörgetni, attól függetlenül, merről is fúj a szél. Ennyiben legalább konzekvens, ezt meg kell hagyni, ha több jót épp nem is igen lehet elmondani róla.

Azt gondolnánk, őt nem kell bemutatni, hiszen eleget szerepelt s szerepel most is mindenféle médiumokban és vidéki művházakban, tehát aligha akad, aki valamelyik aranyköpését fejből ne tudná. Vagy ha mégis vannak ilyenek, őket meg jobb lenne meghagyni szent tudatlanságukban. A Kossuth rádió sem most készítette vele az első portrébeszélgetést, és nem fogadnánk arra sem nagy tétekkel, hogy ez lesz az utolsó. Az Arcvonások minapi félórás imázsműsora ugyanakkor a maga makulátlanságában mégis figyelemre méltó teljesítménynek tetszik, s nem is csak egyféle nézőpontból.

Takaró, ugye, legendás nyilatkozataival írta be magát a magyar kultúrtörténet megbarnult lapjaira. Ilyen volt, mikor a Nyugatot kis példányszámú zsidó lapocskaként aposztrofálta, Kertész Imréről kijelentette, hogy nem magyar, Petrit a pokolba küldte, Spirót épp csak emberszámba vehető valaminek láttatta, és így tovább. A személyes kedvencünk tőle ugyanakkor az a megjegy­zése volt az (időközben szintén kihunyt) N1Tv-n, hogy a temesvári származású, magyar felmenőkkel is bíró Elfriede Jelinek azért kapott Nobel-díjat, mert leszbikus. Nem baj, hogy Herta Müllerrel kombinálta (aki szintén nem bírt magyar felmenőkkel by the way) Jelineket tudósunk – a lényeg a szakmai magabiztosság, ugye.

Horváth Ágnes riporter megejtő otthonossággal kérdezi az idős mestert, akiről hamar kiderül – már csak az így is, úgy is kellemetlen tegeződésből –, hogy atyai jó barátja. Irodalomtörténész, karnagy, költő, mutatja be Takarót Horváth, bár a műsor apropója a Németh László-díj, márpedig azt nem ezekért osztják. De ezen lépjünk is túl! A műsoridő, mint mondtuk, szűkös, tehát gyorsan el kell jutni a lényegig. Egy kis gyerekkor, egy kis nevelődés az elején, három és fél percben, aztán jöhet az eszme. „A magyar kultúra végveszélyben van – így Takaró –, látszólag létezik, azonban éppen most akarják lecserélni valami másra. Tömegével születnek magyar nyelven művek, amelyek a magyar kultúra ellen születnek, amelyek rombolnak, és közben mindezt magyar kultúrának nevezik.”

Irigylésre méltó, hogy ezt a hülyeséget tényleg a valóságos körülményektől függetlenül bármikor elő lehet adni, s Takaró elő is adja zokszó nélkül. Annyit update-el rajta, amennyit muszáj. Ugye, Kertészt ma már nem trendi gyalázni kormányoldalon, úgyhogy őt finoman említetlenül hagyja, a hazai elnyomatást ugyanakkor – az aktuális széljárásnak megfelelően – globális élet-halál harcként látja. „Ma nem egy őrült mondja azt, hogy Európa elpusztítása folyik, vagy az európai kultúra elleni világmértékű támadás folyik. Ezt ma miniszterek, miniszterelnökök, országok, népek, nemzetek állítják. Végre napvilágra került az ellenfél, végre ki lehet állni egy mezőre, és végre meg lehet ütközni, ebben élünk.” Ha jól értjük, akkor ez a migrációról szól, a maga finom eszközeivel. De szerencsére van remény: „Ha valaki 2015-ben azt mondta volna Európában, hogy egy kis tízmilliós nép vezetője az egész gazdasági világhálózat, az egész sajtó, a politikai hatalom és minden ellen ki tudja mondani, hogy nem, a normális Európa másként néz ki, azt kinevették volna.”

És hogy mindez hogyan mutat lírai dalba foglalva, a műsor végén az is kiderül, amikor a mester saját, Magyar apologetika című költeményét szavalja: „Hogy mi a föld, mi a haza, / mindig újra le kell írni, / csak úgy lehet tán kibírni, / ha jön »új nép, másfajta raj«.”

Mindez a maga nemében tulajdonképpen szórakoztató. Az már a mi tragédiánk, pártállástól végül is függetlenül, hogy így tudunk csak szórakozni.

Arcvonások, Kossuth rádió, július 26.

szerző
Krusovszky Dénes
publikálva
2018/32. (08. 09.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Akadozik a szemétszállítás
Káosz és kosz
Radnóti András írása
Ukrajna és a magyar külpolitika
Interjúk
Gőz László, Simon Márton, Zurbó Dorottya
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Kultúra

még több Kultúra...