Amiről most szó lesz, annak ugyanakkor az Instagramhoz semmi köze, a képmegosztó alkalmazás helyett a szövegmegosztó (ennyiben tehát akár konzervatívabbnak is vélhető) oldalakon – elsősorban is a Twitteren, a Tumblren és a Redditen – lábra kapott prózáról szeretnék beszélni. Persze ezek az oldalak sem csak szövegek megosztására jók, de mégis inkább, mint az Insta. A lényeg: mind alkalmas arra, hogy rövid szövegeket tegyünk közzé rajtuk egy adott – szűkebb-tágabb – közösség számára. Azok meg továbboszthatják, kommentelhetik, lájkolhatják, azt csinálhatnak vele, amit akarnak. A Twitteren, hogy ennél a legismertebb és talán leghatékonyabb oldalnál maradjunk, van egy szövegmennyiségi korlát, egy bejegyzésre 280 karakter (2017-től; előtte csak 140 karakter volt a megengedett). Ebbe kellene beleférnie mindennek – és ahogy látjuk, már-már bele is fér.
Kétségtelen, hogy a tweetelés legnagyobb fenegyereke maga az amerikai elnök, aki kormánytagok kirúgásától kezdve tévéműsorok kommentálásán át külpolitikai csörtékig sok mindenre használja a madárkás oldalt. Mindezt a hagyományos politikai kommunikáció híveinek, a minőségi diplomácia barátainak, a kormánytanácsadóknak és úgy egyáltalán a világ józan eszű polgárainak a legnagyobb rémületére. Trump hadat még nem üzent (hangsúly a mégen) Twitteren, de nemzetközi kommunikációs konfliktust és belföldi káoszt már bőven fakasztott (gondoljunk csak a transznemű katonák kizárását megpendítő, a hadvezetéssel amúgy nem egyeztetett bejegyzésére). Ugyanakkor – és itt jön képbe az irodalom – nyelvének pőresége, bárdolatlan kijelentéseinek paraszti ereje, szókészletének keresetlen egyszerűsége, mondatainak mindenféle elitista konstruáltságot mellőző őszintesége és kijelentéseinek az összetett gondolatok legelemibb zavaró körmönfontságát is nélkülöző szimplicitása máris – még elütésein keresztül is (lásd: covfefe) – megtermékenyítő hatással bír az úgynevezett irodalomra nézve.
Vegyük most szemügyre műfajtörténeti szempontból is ezt a jelenséget. Mik lehetnek a történeti forrásai a nagyon-nagyon rövid irodalomnak (short short fiction – ahogy az angolszász terminológiában gyakran hivatkoznak rá). Ha a költészetet nézzük, elsősorban nyilván az epigramma ugorhat be mint klasszikus előkép, ha a prózát, akkor az aforizma tűnik előzmény műfajnak. A 20. században, és különösen a késő modernség időszakában, ezek valamiképpen összeolvadtak, és eredeti tulajdonságaikat részben levetkőzve vettek át egymástól bizonyos szerepeket. Az epigrammaköltészet aforisztikus (bölcseleti) problémák tárgyalásának eszköze lett, míg az aforizmák az epigrammákra jellemző személyes megszólalás, az alanyiság felé tettek erős lépéseket. De ha nem is pont így történt, nem lehetetlen ezt a tendenciát belelátni a folyamatba.
Egy olyan késő modern életműben, mint amilyen a magyar irodalomban például Weöres Sándoré, nem nehéz egymás felcserélhető alkatrészeinek látni az egysoros verseket és az aforizmatikus gondolatfutamokat. Weöres népszerű ezoterikus könyvecskéje, A teljesség felé, ha apró darabokra szedjük, az összetévesztésig hasonlítani fog egysoros versgyűjteményének (na jó: gyengébb) darabjaira. Nem mintha szét akarnánk szedni, annál is inkább, mert megtették már ezt azok, akik Füves könyv címen adták ki a szemelvényeit, aforizmáknak titulálva azokat. De most tényleg, ki tudná megmondani, hogy a „Csak kerete vagy magadnak” és az „A határtalan léleknek felfogható, ami tagolatlan” melyik műből származik? Ugyanígy a „A múlt a jelen alakja: a jövő a jelen illata” és a „Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ”?
De ez már inkább az instaköltészet felé mutat, semmint a tweetirodalom (más néven: twitterature vagy twitlit) felé – (ne) jusson eszünkbe Rupi Kaur híres négysorosa: „Sajnálom, hogy ez a világ / nem tud vigyázni rád / hazautad legyen / könnyű és békés.”
Mindezzel azt akartam csak jelezni, hogy a műfaji határok elbizonytalanodása a legrövidebb irodalmi műformák esetében is már jóval a digitális forradalom kirobbanása előtt lezajlott. A líra esetében éppúgy, mint a prózáéban, csak ez utóbbiban továbbra is a történetszerűség illúziója maradt a tét. Ez lenne tehát az a dolog, a végletekig redukált próza, amit az ezredforduló körüli (angol) szaknyelv flash fictionként igyekezett megragadni. Ez a villámpróza is a technikai fordulat előtti időkből eredeztethető – olyannyira, hogy saját eredetmítosza is kerekedett neki –, mégis, mai cizellált és kaotikus osztályozása egyértelműen a webes felületek karakterszámlálásának köszönheti struktúráját.
Eladó egy pár babacipő
Ilyen alfajai vannak a többi közt: dribble (50 szó), drabble (100 szó), sudden fiction (750 szó), flash fiction (1000 szó), illetve az említett twitterature (280 karakter), és hát az, amiről a leginkább beszélni akarok, a hatszavas novella (six word story), amit néha hatszavas regényként (six word novel) is emlegetnek.
Az említett eredetmítosz szerint maga Ernest Hemingway találta fel a műfajt, amikor barátaival és írókollégáival az egyik manhattani étteremben (megoszlanak a vélemények, hogy ez a Lüchow’s volt-e vagy az Algonquin) fogadást kötött, hogy hat szóban megír egy teljes történetet. Mindenki bedobott tíz dollárt, Hemingway pedig a következő, azóta legendássá vált mondatot írta a szalvétájára: „For sale: baby shoes, never worn”. Vagyis: „Eladó: egy pár babacipő, hordatlan állapotban.” Állítólag mindenki azonnal, ellenvetés nélkül elismerte, hogy a fogadást Hemingway nyerte meg.
Állítólag! Merthogy az eset valószínűleg meg sem történt, az utólagos mítoszképzés által megtermékenyített városi legenda szüleménye az egész. Mindenki kicsit másképpen emlékszik rá, ráadásul a közszájon forgó mondatot (amiről azóta már alaposan felderítették, hogy a húszas években is ismert napilaphirdetésként hivatkoztak rá), csak az 1990-es években, jóval Hemingway halála után kezdték el hozzá kötni. Valószínűleg az író imázsa és esztétikája (az elbeszélés jéghegy satöbbi) gabalyodott bele akkoriban a gazdátlanul keringő mondatba, és így lett belőle megragadható hagyomány. Az ismert irodalmi ügynök, Peter Miller mindenesetre már 1991-ben megjelent könyvében (Get Published! Get Produced!: A Literary Agent’s Tips on How to Sell Your Writing) úgy idézte a mondatot, mint amiről már 1974-ben is azt beszélték, hogy Hemingway írta. Ezt erősítette meg Arthur C. Clarke a kanadai komikus John Robert Colombónak írott 1992-es levelében, és végül a Hemingway-ről Papa címen monodrámát író John deGroot is 1996-ban. Azóta tulajdonképpen mozdíthatatlan a tévhit, hogy a Nobel-díjas író lenne a szerző, habár bizonyíték továbbra sincs rá.
De hát persze, kit érdekelnek a bizonyítékok. Annál jobban úgysem hangozhat semmi, mint hogy „Papa” Hemingway találta ki – nem érdemes tehát csodálkozni, a miniatűr műfaj mai felfutásában nincs olyan momentum, amikor elfelejtenék az író nevét ősatyaként felemlegetni. A hatszavas elbeszélés ugyanis a Twitterben és hasonszőrű társaiban a tökéletes hordozóközegre találva ma az új internetes irodalom egyik legnépszerűbb műfajává vált. A trendérzékenységükről híres oldalak, mint a Huffington Post vagy a BuzzFeed, rendszeresen közölnek válogatást a pszeudohemingway-iánus aprópróza legjobbjaiból, de előszeretettel foglalkozik vele a TSS, a rövid prózára specializálódott brit kiadó is (pályázatot is írtak ki rá). A Six-Word Memoirs antológiából, amit a Harper adott ki eredetileg 2008-ban, már vagy négy folytatás megjelent, és hogy mást ne mondjunk, egyrészt olvasás-népszerűsítő nagyhatalomként, másrészt szerény szerzőként („Seeking the fullest expression of self” – mondja a művésznő) maga Oprah Winfrey is beszállt a buliba. Igaz, ő elővigyázatlanul azt a műfajgyilkosságot is elkövette, hogy kedvenc hatszavasainak szerzőitől kisebb magyarázatokat kért a szövegekhez, ami enyhén szólva sem tett jót az úgynevezett műélvezetnek.
Falvédőszövegek poétikája
Szóval itt tartunk ma. A frappánsnak szánt mondatok agyzsibbasztó áradása megállíthatatlannak látszik, miközben végképp lebomlik mindenféle gátlás azt illetően, hogy mit nevezhetünk regénynek, elbeszélésnek, versnek, aforizmának, agymenésnek, humorkodásnak, egyperces novellának, és úgy egyáltalán irodalomnak. De nem is lenne ezzel semmi gond, ha nem lenne az egész műfajtörténeti világújdonságként és egyfajta coolforradalomként reprezentálva, meglehetősen görcsösen. És nem kellene ismét végighallgatni, hogy ez a Twitter-próza majd visszaviszi az olvasók tömegeihez az irodalmat újra, kiüti az elit kritikusok és irodalomcsinálók kezéből a varázspálcát, és olyan népszerűséget és demokráciát hoz az írott szónak, amit soha nem láttunk még. Az igazság azonban az, hogy az internet mint publikációs közeg ez esetben sem a minőség, hanem a mennyiség forradalmát hozta el legfeljebb, s általa az irodalom látókörének tágítása, a bemerevedett határok feszegetése helyett a populáris kultúra trendmániája köt abszurd módon termékeny házasságot az emlékkönyv- és falvédőszövegek poétikájával. Legalábbis az alapján a tucatnyi válogatás alapján (mert válogatásból is természetesen Dunát lehet rekeszteni), amit sikerült elolvasni, sajnos ez a kép rajzolódik ki nagyjából. A Hemingwaynek maszkírozott ismeretlenre mindehhez csupán reklámfiguraként van szükség.
| ||
Ugyanakkor nem teljesen egyirányú a dolog: az utóbbi idők egyik legszórakoztatóbb kísérlete éppen ellenkező előjellel bukkant fel. Nem az irodalmat akarta letömöríteni tweet hosszúságúra, hanem létező tweeteket igyekezett – maró iróniával, nyilván – irodalmi művekké kibontani. Donald Trump fentebb már méltatott tweetjeiből nemrégiben megjelent (Rob Sears gondos szerkesztői, már-már szerzőtársi közreműködésének hála) egy verseskötetté szervezett válogatás. The Beautiful Poetry of Donald Trump, szól a cím (és a borítón Dylan Thomasként könyöklő „szerző” képe is egy mélyütéssel ér fel), s a versek mindegyike, azon túl, hogy önmagában is elragadó, sorról sorra jegyzetelve kerül az olvasók elé, hogy ha véletlenül azt gondolná, ilyen nincs, azonnal megbizonyosodhasson róla, nagyon is van – az összes szöveg valóban Trumptól származik.
Nem tudom, hogy amikor egy-másfél évtizeddel ezelőtt mindenki euforikusan vallotta (már akit érdekelt ez az egész egyáltalán), hogy az internet és az irodalom egymásra találása nem lehet semmi más, csakis egy gyümölcsöző új korszak kezdete, bárki is ilyesmire gondolt-e vajon. Aligha. Mindenesetre – az instaköltészeten és a twitterature-ön túl – ennek az egyre kevesebb jóval kecsegtető szimbiózisnak az egyik legüdítőbb színfoltját kétségtelenül Trump versei jelentik.
