Molnár Szabolcs

„Amíg a zeneszerző él, átírhatja a műveit” – mondta Jeney Zoltán egy májusi beszélgetésünkkor. Lakonikus kijelentésnek tűnt, nagyjából azzal a hangsúllyal mondta, mintha csak arról csevegnénk, hogy „amíg az ember él, belebújhat a papucsába”.

Eötvös Péter 2017-ben két ízben, 2019-ben pedig egyszer koncertezett a Frankfurti Rádió Zenekarával (hr-Sinfonieorchester), saját műveit, illetve a törzsrepertoárhoz tartozó darabokat vezényelte.

Tandori Dezsőre emlékező hangversenyt szervezett a Fugába a Széchenyi Művészeti Akadémia …Most egy hajó beáll címmel. A műsoron Dukay Barnabás, Jeney Zoltán, Kurtág György, Sáry László, Serei Zsolt, Tihanyi László és Vidovszky László darabjai szerepeltek, némelyik ősbemutatóként. Az illusztris névsor azt a látszatot kelti, mintha Tandori költészete mélyen átitatta volna az elmúlt évtizedek magyar zeneszerzését, de ez valójában csak látszat.

Itt él köztünk egy nagyszerű olasz zeneszerző, az idén negyvenéves Alessio Elia. Hazai rendezésű nemzetközi zeneszerzőversenyeken szerepelt sikerrel, volt már önálló szerzői estje a Budapesti Olasz Kultúrintézetben, magyar szimfonikus zenekarok mutatták be műveit, számos alkalommal győződhettünk meg kivételes formátumáról.

Valamikor a 60-as évek elején történhetett, Finnországban: a rádióban éppen Bach orgonazenéje szólt, miközben kintről a természet hangjai szűrődtek be, szél, madarak, és talán még egy kutya vakkangatása is.

Mire a szabadság? – kérdeztem magamtól csütörtök este a BMC-ben, miközben a mindig oly komoly, mindig oly eltökélten az eget pásztázó Szofija Gubajdulina Akasztófadalok című művét (1996) hallgattam, mely dalok egyikében a cikk címében szereplő lény táncol.