Fejérvári Zoltán az est első felében egy-egy Schumann- (Erdei jelenetek) és Janáček- (Benőtt ösvényen, 2. kötet) művet adott elő. Zongorázása nyomán a hangszín vált a zenei folyamatok irányítójává. Most nem arról szólunk, hogy „színesen” zongorázott – sokan játszanak színesen (jelentsen ez gusztusost, kellemkedőt vagy épp érzékit) –, hanem arról, hogy a szín Fejérvárinál minden zenei paraméter felett állt, s ennek megfelelően a színek révén teremtette meg az adott tétel formáját és dramaturgiáját, azaz a jelentését. S ha ez az akusztikai-fizikai szempontból nagyon is konkrét, ám az emberi érzékelés számára mindig is benyomásjellegű paraméter áll mindenek felett, akkor a dinamika, a tempó, a harmónia, legeslegvégül pedig a tematika kimetszése „csak” járulékos elemnek tűnhet.
Igen ám, de ezen az estén mindenki számára evidenciaként állt elő a képlet: ha a színkompozíció rendben van, az tökéletesen elrendezi a dinamikát, a tempót, a harmóniát és legeslegvégül a darab tematikus képét is. S ha tökéletesen elrendezi, akkor azok tökéletesek is lesznek. Fejérvári zeneértelmezése elegánsan túllépett (meghaladta?) az unt iskolákat, szemlélete a legmodernebb zenefelfogásokkal dialogizált. Ki csodálkozott így azon, hogy Schumann és Janáček ezen az estén tényleg kortárs szerzőnek tűnt, s hogy az előadóművészi koncentráltság és elengedettség nagyon ritkán tapasztalt harmonikus egységet alkotott? A szünet után egyetlen mű szólalt meg, Tornyai Péter Subito piano című, héttételes munkája. Egy ősbemutató ritkán vált ki oly frenetikus közönségreakciót, mint ez a rendkívül komplex, nagyvonalú, totális hatásra törő kompozíció, amelyről bátran kijelenthető, hogy az elmúlt évtized (évtizedek?) legjelentősebb zongoradarabja. És abban bízva, hogy Fejérvári még sokszor előadja majd, tekintsünk el mindennemű elemző vagy leíró megjegyzéstől, nehogy megfosszunk bárkit a meglepettség katarzisától.
Zeneakadémia, Solti terem, április 26.
