Az ötletet a városi szövet radikális átalakítása követte, azaz felszámolták a középkori városok organikusan kialakult szerkezetét, amivel aztán szimbolikusan és tevőlegesen is megteremtették a modernitás autentikusnak tetsző környezetét. A 19. század utolsó harmadában a nagy városátalakító projekt élharcosai a bécsiek voltak, a császárváros példája nyomán pedig Közép-Európának – vagy ha tetszik: az Osztrák–Magyar Monarchia és vonzáskörzetének – több tucat városában épültek hosszabb-rövidebb körutak, Zágrábban, Lembergben (Lviv) éppúgy, mint Laibachban (Ljubljana), Temesváron, Szegeden, Brünnben (Brno) vagy épp Budapesten. A körutak „kísértetiesen” pont ott és pont akkor váltak fontossá, ahol és amikor Gustav Mahler (1860–1911) művészi pályája kibontakozott.
Világos, hogy egy körút értéke elsősorban nem abban áll, hogy miként köt össze két helyszínt, hanem abban, hogy mennyire eleven és könnyen bejárható kapcsolatokat teremt olyan útvonalak között, amelyek egyébként nem kereszteznék egymást. Ha egy körúton ifj. Johann Strauss egyik keringőjétől egy kínai dallamstilizáció lehetséges leágazását érintve egy Beethoven-zongoraszonátához jutunk, vagy Csajkovszkijtól egyenesen Ligeti Györgyhöz, ki ne bóklászna rajta szívesen?
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
