Magam kifejezetten élénken emlékszem néhány művére (Conifold transitions; Dimensioni nascoste – Rejtett dimenziók), s a mai napig lúdbőrös leszek, ha Trasparenze című nagyzenekari darabjára gondolok. Borítékolni lehetett, hogy ősbemutatóként felhangzó klarinétversenye – Implicate Inklings – is minimum nagyon jó lesz. S hogy május 4-én nem volt tele a Zeneakadémia földszintje a Concerto Budapest jól bejáratott Premier-koncertjén, arról – minden egyéb magyarázat számomra értelmezhetetlen – csak az időjárás tehetett.
Az elmúlt évtizedben született Elia-darabokban gyakran találkozhatunk a polysystemism kifejezéssel, ami praktikusan azt jelenti, hogy (1) az egyes hangszercsoportok szólamaiban más-más hangolási rendszer szerinti intonáció érvényesül, illetve (2) a húros hangszerek számára a zeneszerző eltérő scordatúrákat ír elő, például a hegedűk négy húrját nem ugyanarra az alaphangra kell hangolni, ami azzal a következménnyel is jár, hogy az üveghangok régiójában más-más felhangok szólnak intenzívebben. A zeneszerzői módszer látszólag komplikált és extra akusztikai ismereteket is feltételez, a befogadói tapasztalat viszont könnyen leírható: a komplex hangolási rendszer egy hallatlanul rétegzett, sűrű, de sohasem zavaros, egyszerre légies és tömbszerű hangképet eredményez, amelyet egy fizikus magától értődően „gerjesztett állapotként” írna le. A normál hallástartomány alsó és felső régiói extra kontúrokkal jelennek meg, s egy olyan akusztikai paradoxon is előáll a gerjesztett állapot révén, amelyet nehéz racionálisan feloldani: nem a tér (ebben az esetben a Zeneakadémia Nagyterme) hozza létre a visszhangosabb, zengőbb akusztikai környezetet, hanem maga a kompozíció. Egy így megírt darab még a legszárazabb akusztikájú teremhez is képes templomi karakterisztikát társítani. Alessio Elia zenéje a mikrovilágot nagyítja ki óriási „vásznakra”, a felnagyított részletek viszont nemcsak egy távoli nézőpontból, hanem egészen közelről is rajzosan részletesek és aprólékosan megmunkáltak.
Elia néhány közelmúltban befejezett darabjában ebben az önmagában is izgalmas hangtérben tradicionálisabb (illetve a tradíció felől is értelmezhető) melodikus vonalvezetéssel kezdett el kísérletezni, a most bemutatott Implicate Inklings ezen tapasztalatainak reprezentatív összefoglalása. De mi más is lehetne, mint reprezentatív, hisz’ egy olyan műfajt választott, mint a versenymű. Szólistának Klenyán Csabát sikerült felkérni, aki tökéletesen értette és élte a kompozíciót, végül pedig egy olyan gyönyörű, líraian éneklő, az ütőhangszeresek mágikus hatású orgonapontja (!) által keretbe foglalt kadenciával toldotta meg a darabot, amelyet nemcsak a partitúra függelékében, hanem a főszövegben is érdemes lenne megjelentetni. A zenekar Rácz Zoltán keze alatt játszott, és a muzsikusok igazán sajnálhatják, hogy bizonyára csak keveset érzékeltek az összhatás mágiájából.
Zeneakadémia, május 4.
