Gyász

Mesterünk volt

Jeney Zoltán (1943–2019)

  • Molnár Szabolcs
  • 2019.12.07 13:11

Nekrológ

„Amíg a zeneszerző él, átírhatja a műveit” – mondta Jeney Zoltán egy májusi beszélgetésünkkor. Lakonikus kijelentésnek tűnt, nagyjából azzal a hangsúllyal mondta, mintha csak arról csevegnénk, hogy „amíg az ember él, belebújhat a papucsába”.

Az utóbbi időben gyakrabban találkozhattunk régebbi, sőt egészen régi darabjaival, koncertszvitként szólalt meg például Huszárik Zoltán Szindbád-filmjének zenéje vagy az 1972-ben nagy feltűnést keltő Alef – Hommage à Schönberg 2018-ban átfésült változata, 75. születésnapján pedig egy 1963-ban, főiskolásként írt dalciklusra csodálkozhattunk rá (Öt dal József Attila verseire – női hangra, klarinétra, csellóra és hárfára), amelyet szintén 2018-ban revideált. Úgy tűnt, hogy régebbi munkáinak újragondolása mögött leginkább praktikus szempontok, nem pedig a végső búcsúra készülő ember elrendezettségre való törekvései álltak. Hirtelen távozott.

Jeney Zoltán

Jeney Zoltán

Fotó: Németh Dániel

 

A zeneakadémiai tanulmányokat a rendszerváltás után végző zeneszerző- és zenetudós-nem­zedékek számára Jeney Zoltán a legmeghatározóbb tanáregyéni­ségek egyike volt. Kroó György
messzelátó és bátor ötletétől vezérelve 1986-ban kezdett el (kezdhetett el) tanítani a Zeneakadémián, eleinte nem zeneszerzőket, „csak” zenetudósokat. Az 1990-es évek hatalmas ajándéka, hogy a muzikológusok olyan mesterekkel dolgozhattak hétről hétre, mint Kroó, Dobszay László, Somfai László és Jeney Zoltán, utóbbi aztán 1995-ben lett a zeneszerzés tanszék vezetője, ahol egészen újszerű, a mester–tanítvány viszonyt átalakító változtatásokat kezdeményezett. A tanításnak élete végéig nem, a tanszék vezetésének 2011-ben intett búcsút. Már látszik, hogy a 21. század első évtizedeinek magyar zeneszerzésére az ő növendékei gyakorolják, illetve fogják gyakorolni a döntő hatást.

Amikor Kroó az első órák egyikén elmondta, hogy milyen kurzusaink lesznek, a zeneszerzéssel kapcsolatban így fogalmazott: „Nem árt, ha a zenetudós kap némi betekintést zeneszerzési problémákba, Jeney tanár úrtól pedig megtanulják, hogy milyen a zeneszerző észjárása.” Ki tudja, hogy milyen intonációval mondta el mindezt Kroó, de egy ideje már így emlékszem a második tagmondat dallamára: „Jeney tanár úrtól pedig megtanulják, hogy milyen A ZENESZERZŐ észjárása.” Jeney természetesen soha nem beszélt arról, hogy az övé milyen, elsősorban Bachról, Bartókról és legfőképpen Mozartról volt szó. Tőle lehetett megtanulni – vagy inkább általa lehetett megsejteni –, hogy miért kortárs zene Mozart vagy Bach muzsikája, hogy milyen gyakorlati és releváns zenei problémákat vetnek fel a régi mesterek. S bár fontos kérdések merülhetnek fel történeti, filológiai vagy esztétikai szempontok alapján is, a zeneileg igazán lényegiek azonban mindezeken kívül esnek. A valóban nagy zenetudósok (például a fentebb említettek) tudták, hogy ebben Jeneynek igaza van, csak sopánkodni lehet azon, hogy a zenetudomány és a zenekritika mai művelői közül – idehaza éppúgy, mint külföldön – milyen sokan nem eszerint működnek.

Egy bölcs, koncertre már csak nagyon indokolt esetben járó professzorom („az élet rövid ahhoz, hogy közepesen jó koncerteken ücsörögjünk”) valamikor az 1990-es évek közepén azt mondta, hogy két zeneszerzőre érdemes még odafigyelni, Kurtág Györgyre és Jeneyre. Nem részletezte, hogy pontosan miként is érti mindezt – talán azért sem, mert akkor ilyen-olyan egyéb körülményekkel tompította volna kijelentése élét –, de mintha azt szerette volna sugalmazni, hogy a mai korra adható zenei reflexiók közül a kurtági válasz mellett Jeneyét tartja autentikusnak. Kurtág egy-egy pillanatba igyekszik a lehető legtöbb információt sűríteni, Jeneyt a pillanat végtelenbe tágítása érdekelte. Egyikőjük az idő hétköznapi realitásából indul ki, és az idő kegyetlen banalitásával hadakozik, a másik az időt olyan absztrakciónak tekinti, amelynek végtelenül sok realizációja lehetséges. Ezzel függhet össze, hogy Jeney zenéjének időkezelése a lehető legtermészetesebb módon teremtette meg a monumentalitás érzetét, legyen szó egy-két perces vagy egy-két órás darabról. John Cage óta tudhatjuk, hogy egy kompozíció időszerkezetének nem a közönséges időtapasztalattal van dolga, Jeney Zoltán zenéjének sem. Ám Jeney időszemlélete nem konfrontált az európai zenei tradícióval, nem állította azt ironikus fénytörésbe. De nem is idealizálta, és nem is alakított ki e tradícióval nosztalgikus viszonyt, nem folytatott vele könnyű flörtöt. Az európai hagyományért, a gregoriántól Bachon át Stravinskyig életen át tartó mély, szenvedélyes, nagy és igaz szerelemmel rajongott. Amikor pedig látta e hagyomány elgyengülését, agóniáját és halálát, megadta neki az utolsó út méltóságát. Jeney nagy művéből, a Halotti szertartásból, ebből a döbbenetes hatású monokróm kaleidoszkópból hihetetlen fényességgel világlanak ki a szeretet apró, mélyen emberi és személyes megnyilvánulásai, melyek épp a racionalizált rítus keretei között válhattak valóban drámai mozzanatokká. Ebben a kompozícióban – ahogy Jeney egész életművében – egyvalaminek nincs helye, a protokollnak. Lehet, hogy ezért sincs rekviem a Halotti szertartásban.

A nehezen megélhető helyzetet, hogy a növendék egyszer csak a kritikusává vált, csodálatos nagyvonalúsággal kezelte. Ha kérdésem volt egy darabjával kapcsolatban, azonnal küldte a kottát. A műveiről szóló írásokkal kapcsolatban tapintatosan úgy tett, mintha sem a méltatás, sem az értetlenség szóvirágaival nem találkozott volna. Úgy viszonyult a bírálathoz, hogy azzal a kritikus szerzőhöz fűződő viszonyát is normalizálta, szelíd mosolya mindig a kritikusi elfogulatlanságnak és az őszinteségnek szólt. Ő maga is elfogultság nélkül és mindig őszintén értékelte növendékei kompozícióit. Nem voltak stiláris kikötései, de azt elvárta, hogy az önként vállalt stiláris keretek között a növendék a lehetőségek maximumára törekedjen. Az rendben van, ha valaki úgy érzi, hogy popzenei elemek felhasználásával tud önazonos zenei nyelven megszólalni, viszont akkor – mondta – „legyen kemény”: a megúszás ugyanis nem stiláris kategória.

Kompozíciói utóéletével kapcsolatban Jeney Zoltán megtehette, hogy szkeptikus (?), realista (?), illúziótlan (?) és keserű (?) legyen. Nekünk kötelességünk, hogy bizakodók legyünk. Huszárik Zoltán, Tandori Dezső és Esterházy Péter kortársa volt, önsorsrontók lennénk, ha hagynánk, hogy magával vigye műveit. Ha az alkotó már nem él, az értelmezők írják át újra és újra a műveit. Van feladatunk bőven!

 

Neked ajánljuk