Koncert

A RIAS Kammerchor és az Amadinda e

  • Molnár Szabolcs
  • 2019. november 24.

Zene

A RIAS Kammerchor és az Amadinda estjét a csendnek szentelték, így talán nem is meglepő, hogy a Klang der Stille címet viselő koncert legsűrűbb pillanatát egy erőteljes hallgatásnak köszönhettük: John Cage három előadóra írt Three² című darabjának utolsó előtti szakasza mély és megrendítő volt. A koncert előtt James Wood, karmester-zeneszerző röviden beszélt a néhány napja elhunyt Kurtág Mártáról, a hangversenyt az ő emlékének ajánlotta. Talán Woodot is meglephette, hogy éppen Cage kompozíciójának különös pillanata volt az, ami ennyire magától értődő természetességgel adott hangot a gyász érzésének. Morton Feld­man vegyes karra, brácsára, cselesztára és ütőhangszerekre írt kompozíciója (Rothko Chapel) kimért tempójával, látszólagos eseménytelenségével, de leginkább pia­nissimóban tartott dinamikájával szolgálhatja a csendes elmélkedést, aki azonban ezúttal a koncentrációt választotta, közvetlenül tapasztalhatta meg, hogy miért tekintik a berlini RIAS kamarakórust a világ egyik legjobb énekkarának. A semmiből intonált és tökéletesen kontrollált megszólalások, a hangversenytermet leheletszerű akkordokkal kitöltő kórushangtól lúdbőrös lett az ember.

Az Amadinda és a RIAS Kammerchor teljes értékű kollaborációjára a koncert második részében került sor, amikor James Wood nagyszabású, háromrészes darabja, a perzsa nyelven író, 13. századi szúfi költő, Dzsalál ad-Dín Rúmí költeményeitől ihletett kompozíciója a szerző vezénylete mellett szólalt meg. A hangszerelési leleményekben rendkívül gazdag, jól követhető, érzéki hatásokban dúskáló zene, illetve a szerelmi extázist transzcendenciaélménynek tekintő – leginkább Messiaenra emlékeztető – filozófia robbanóképes elegyet alkotott és nem is maradt hatástalan. A versek fordítását a kivetítőn követhettük, s az már az első tételben kiderült, hogy Wood számára Rúmí csodálatos képei a szó legszorosabb értelmében váltak a zene sorvezetőjévé.

Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, október 20.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.