HANGADÓ - Lemez

A sas és a galamb

Eötvös Péter: Gliding – Four Works for Symphonic Orchestra

  • Molnár Szabolcs
  • 2019. november 3.

Zene

Eötvös Péter 2017-ben két ízben, 2019-ben pedig egyszer koncertezett a Frankfurti Rádió Zenekarával (hr-Sinfonieorchester), saját műveit, illetve a törzsrepertoárhoz tartozó darabokat vezényelte.

Nemrégiben megjelent szerzői lemezén az ekkor elhangzó kompozíciói szerepelnek, a 2017 májusában játszott Jet Stream és a decemberben rögzített Dialog mit Mozart, valamint két darab a 2019 januárjában rendezett hangversenyről, a The Gliding of the Eagle in the Skies (Az égen sikló sas) és az Alle vittime senza nome (A névtelen áldozatoknak).

A frankfurtiak gondolhatnak valamit a közpénz és a közszolgálatiság kapcsolatáról, a koncertjeiket kiváló hang- és képminőségben rögzítik, majd nagyon rövid időn belül mindenki számára elérhetővé is teszik. De említsünk mást is: a Jet Stream című kompozícióhoz remek multimédiás koncertpedagógiai anyagot állítottak össze, A hallható szín és látható hang (Farben hören – Töne sehen…) megtekintése minden zenetanár számára erősen ajánlott, Eötvös-kutatóknak pedig egész egyszerűen kötelező. Az egyik menüpont alatt ugyanis a szerző egy nagy méretű rajzlapon, különböző színű zsír­krétákkal dolgozva, saját kompozíciójának eseménytörténetére reflektál…

Aki egy kicsit is ismeri Eötvös karmesteri működését, sejtheti, hogy hangversenyein általában nem a szél fújja egymás mellé a darabokat, tanulságos tehát, ha megnézzük és meghallgatjuk (ezt könnyen meg is tehetjük), hogy egykoron milyen kontextusokban szólaltak meg a fenti darabok. A Jet Stream mellett Liszt Dante-szimfóniája volt műsoron, a Dialog mit Mozart a Szöktetés a szerájból nyitányával és Max Reger Variációk és fúga egy Mozart témára című zenekari darabjával alkotott meglehetősen logikus programot. A 2019-es koncerten Bartók fiatalkori Hegedűversenyét (szólista: Vilde Frang) és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát vezényelte. Azok kedvéért, akik a hazai koncertélet alapján nem informálódhatnak arról, hogy milyen karmester Eötvös, amikor Mozart-, Liszt- vagy Kodály-művet vezényel, első tanulságként rögzítsük: bármihez nyúl, az sokkolóan revelatív. A Psalmusszal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ezen a koncerten a magyarul éneklő Lübecki Nemzetközi Kórusakadémia működött közre, és nem tudom megmondani, hogy hallottam-e már valaha ilyen kimagasló vokális színvonalon előadni Kodály főművét.

„Hogyha énnékem szárnyam lett volna, / Mint az galamb, elröpültem volna. / Hogyha az Isten engedte volna, / Innét én régen elfutottam volna” – panaszkodik a Psalmus zsoltárosa a szűken mért szabadságra. Frankfurtban a Kodály-darab „nyitányaként” hangzott el a The Gliding of the Eagle in the Skies, e darab alapkaraktere – a szerzői kommentár szerint – az égen méltósággal repülő sas víziójához kötődik. A fantáziakép egykor a „végtelen tér és a totális szabadság érzetét” keltette a zeneszerzőben, és talán kelti a mű mindenkori hallgatójában is. Talán mondani sem kellene, hogy a két darab interferenciája milyen csodálatos, plasztikus, és mennyire komplex képet ad egy istenről rendkívül sokat gondolkodó ateistáról. Természetesen e mű az egyszeri koncertkontextusról leválasztva – tehát úgy, ahogy a lemezen is megszólal –, önmagában is képes termékeny paradoxonok felvillantására. Az eötvösi zenemágia kivételesen szép példája, ahogy a sűrű és részletező, a kisebb időintervallumokban élénkebb sebességű ritmika egy másik léptékben kimértté és az érzékelés határáig menően lassulttá válik, ahogy a partitúra mikroszinten a szivárvány összes színében fürdik, makroszinten viszont egy monokróm festmény méltóságát sugározza.

A Földközi-tenger felől soha meg nem érkező menekülteknek állít emléket az Alle vittime senza nome, amelyet még a rövid Salvini-éra előtt rendelt Eötvöstől Olaszország négy vezető szimfonikus zenekara. A háromszakaszos, szólóállásokban gazdag, a hangsíkok elrendezését tekintve kifejezetten filmszerű (arcközeli és nagytotál képek váltakozása, illetve egymásra vetülése teremti meg a nagyforma dramaturgiáját), érzelem- és eseménydús kompozíció egy megrendítő hangszeres rekviem. A koncerten Bartók szerelmet temető első Hegedűversenyével alkotott párt. De talán e körülmény nélkül is érzékelhető, hogy az érzelmi involváltság hangját Eötvös nem a politikai korrektség szellemének engedelmeskedve üti meg, e hang mélyen átélt, sallangtalan és őszinte.

A közelmúlt és a közeljövő budapesti koncertjein feltűnő Eötvös-darabok némelyike (mint például a Sonata per sei, a Joyce szólóklarinét-változata vagy a Három nővér egyik részletéből kivált kamaradarab, a Natasha) work in progress jellegű műalkotásnak is tekinthető, melyben az átalakítás lényegében elvonás. Ráadásul Eötvös szinte kivétel nélkül az eredeti forma egyik lényeges, ha nem a leglényegesebb rétegét távolította el, például a szöveghez erősen kötődő darabnál magát a szöveget, egy énekes jelenlétére vagy dramatikus szituációra számító kompozíciónál az énekszólamot vagy magát a színházi kontextust, egy szólóhangszer jellegzetes hangjára elgondolt mű hangszereléséből magát a hangszert. Így lett a szólócimbalomra (vagy szólómarimbára) és együttesre komponált Da capo című darabból a szimfonikus együttesre átírt Dialog mit Mozart. Lehetséges, hogy csak a praktikumra törekedett Eötvös, amikor a 2002-ben írt Jet Stream anyagát revideálta, ezt mutatta be Håkan Hardenberger trombitaszólójával 2017-ben a frankfurti Alte Operben. Talán nem mellékes, hogy éppen – vö.: istenről sokat gondolkodó ateista – az Isteni színjáték két könyvére reflektáló Liszt-mű (Inferno és Purgatorio) társaságában.

Jó hallgatni (és látni) a frankfurti rádiózenekart. Mindent tudnak, precízek, és egyetlen percig sem hűvösek. Játékuk koncentrált, mégis rugalmas. A karmester és a zenekar együttműködése és egymásra hangoltsága mintaszerű, hallható, hogy szeretnek egymással dolgozni. A CD hangmesteri utómunkája példaértékű.

BMC, 2019

 

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.