Nemrégiben megjelent szerzői lemezén az ekkor elhangzó kompozíciói szerepelnek, a 2017 májusában játszott Jet Stream és a decemberben rögzített Dialog mit Mozart, valamint két darab a 2019 januárjában rendezett hangversenyről, a The Gliding of the Eagle in the Skies (Az égen sikló sas) és az Alle vittime senza nome (A névtelen áldozatoknak).
A frankfurtiak gondolhatnak valamit a közpénz és a közszolgálatiság kapcsolatáról, a koncertjeiket kiváló hang- és képminőségben rögzítik, majd nagyon rövid időn belül mindenki számára elérhetővé is teszik. De említsünk mást is: a Jet Stream című kompozícióhoz remek multimédiás koncertpedagógiai anyagot állítottak össze, A hallható szín és látható hang (Farben hören – Töne sehen…) megtekintése minden zenetanár számára erősen ajánlott, Eötvös-kutatóknak pedig egész egyszerűen kötelező. Az egyik menüpont alatt ugyanis a szerző egy nagy méretű rajzlapon, különböző színű zsírkrétákkal dolgozva, saját kompozíciójának eseménytörténetére reflektál…
Aki egy kicsit is ismeri Eötvös karmesteri működését, sejtheti, hogy hangversenyein általában nem a szél fújja egymás mellé a darabokat, tanulságos tehát, ha megnézzük és meghallgatjuk (ezt könnyen meg is tehetjük), hogy egykoron milyen kontextusokban szólaltak meg a fenti darabok. A Jet Stream mellett Liszt Dante-szimfóniája volt műsoron, a Dialog mit Mozart a Szöktetés a szerájból nyitányával és Max Reger Variációk és fúga egy Mozart témára című zenekari darabjával alkotott meglehetősen logikus programot. A 2019-es koncerten Bartók fiatalkori Hegedűversenyét (szólista: Vilde Frang) és Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusát vezényelte. Azok kedvéért, akik a hazai koncertélet alapján nem informálódhatnak arról, hogy milyen karmester Eötvös, amikor Mozart-, Liszt- vagy Kodály-művet vezényel, első tanulságként rögzítsük: bármihez nyúl, az sokkolóan revelatív. A Psalmusszal kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy ezen a koncerten a magyarul éneklő Lübecki Nemzetközi Kórusakadémia működött közre, és nem tudom megmondani, hogy hallottam-e már valaha ilyen kimagasló vokális színvonalon előadni Kodály főművét.
„Hogyha énnékem szárnyam lett volna, / Mint az galamb, elröpültem volna. / Hogyha az Isten engedte volna, / Innét én régen elfutottam volna” – panaszkodik a Psalmus zsoltárosa a szűken mért szabadságra. Frankfurtban a Kodály-darab „nyitányaként” hangzott el a The Gliding of the Eagle in the Skies, e darab alapkaraktere – a szerzői kommentár szerint – az égen méltósággal repülő sas víziójához kötődik. A fantáziakép egykor a „végtelen tér és a totális szabadság érzetét” keltette a zeneszerzőben, és talán kelti a mű mindenkori hallgatójában is. Talán mondani sem kellene, hogy a két darab interferenciája milyen csodálatos, plasztikus, és mennyire komplex képet ad egy istenről rendkívül sokat gondolkodó ateistáról. Természetesen e mű az egyszeri koncertkontextusról leválasztva – tehát úgy, ahogy a lemezen is megszólal –, önmagában is képes termékeny paradoxonok felvillantására. Az eötvösi zenemágia kivételesen szép példája, ahogy a sűrű és részletező, a kisebb időintervallumokban élénkebb sebességű ritmika egy másik léptékben kimértté és az érzékelés határáig menően lassulttá válik, ahogy a partitúra mikroszinten a szivárvány összes színében fürdik, makroszinten viszont egy monokróm festmény méltóságát sugározza.
A Földközi-tenger felől soha meg nem érkező menekülteknek állít emléket az Alle vittime senza nome, amelyet még a rövid Salvini-éra előtt rendelt Eötvöstől Olaszország négy vezető szimfonikus zenekara. A háromszakaszos, szólóállásokban gazdag, a hangsíkok elrendezését tekintve kifejezetten filmszerű (arcközeli és nagytotál képek váltakozása, illetve egymásra vetülése teremti meg a nagyforma dramaturgiáját), érzelem- és eseménydús kompozíció egy megrendítő hangszeres rekviem. A koncerten Bartók szerelmet temető első Hegedűversenyével alkotott párt. De talán e körülmény nélkül is érzékelhető, hogy az érzelmi involváltság hangját Eötvös nem a politikai korrektség szellemének engedelmeskedve üti meg, e hang mélyen átélt, sallangtalan és őszinte.
A közelmúlt és a közeljövő budapesti koncertjein feltűnő Eötvös-darabok némelyike (mint például a Sonata per sei, a Joyce szólóklarinét-változata vagy a Három nővér egyik részletéből kivált kamaradarab, a Natasha) work in progress jellegű műalkotásnak is tekinthető, melyben az átalakítás lényegében elvonás. Ráadásul Eötvös szinte kivétel nélkül az eredeti forma egyik lényeges, ha nem a leglényegesebb rétegét távolította el, például a szöveghez erősen kötődő darabnál magát a szöveget, egy énekes jelenlétére vagy dramatikus szituációra számító kompozíciónál az énekszólamot vagy magát a színházi kontextust, egy szólóhangszer jellegzetes hangjára elgondolt mű hangszereléséből magát a hangszert. Így lett a szólócimbalomra (vagy szólómarimbára) és együttesre komponált Da capo című darabból a szimfonikus együttesre átírt Dialog mit Mozart. Lehetséges, hogy csak a praktikumra törekedett Eötvös, amikor a 2002-ben írt Jet Stream anyagát revideálta, ezt mutatta be Håkan Hardenberger trombitaszólójával 2017-ben a frankfurti Alte Operben. Talán nem mellékes, hogy éppen – vö.: istenről sokat gondolkodó ateista – az Isteni színjáték két könyvére reflektáló Liszt-mű (Inferno és Purgatorio) társaságában.
Jó hallgatni (és látni) a frankfurti rádiózenekart. Mindent tudnak, precízek, és egyetlen percig sem hűvösek. Játékuk koncentrált, mégis rugalmas. A karmester és a zenekar együttműködése és egymásra hangoltsága mintaszerű, hallható, hogy szeretnek egymással dolgozni. A CD hangmesteri utómunkája példaértékű.
BMC, 2019
