A lány talán megijedt, vagy talán nagyon is racionálisan látta kettőjük kapcsolatának perspektívátlanságát, mindenesetre az 1907 tavaszán kezdődő kapcsolatnak egy évvel később határozottan véget vetett: „Az csak Mitleid (együttérzés) volt, csak az lehetett, amit maga másnak, visszafojtott szerelemnek látott. […] De szerelemnek ehhez a Mitleid-hez nincs köze. Egészen nyíltan, egészen őszintén, amilyen őszinte eddig voltam, kijelentem, hogy feltevése, hogy én magát szeretem, és szerelmemet nem tudom legyőzni, és emiatt szenvedek – mindez nem igaz.” A folklorista és a komponista Bartók művészi pályájának egyik legintenzívebb szakaszát élte ekkor. Első hosszabb erdélyi népzenegyűjtő útjának élménye pedig alapvető változást hozott a gondolkodásmódjában. Mindeközben hegedűversenyt komponált Geyer Stefinek, amelynek létezéséről aztán hosszú évtizedekig sejtelme sem lehetett a külvilágnak. A Geyer–Bartók-levelezés 63 számozott dokumentuma sok minden egyéb mellett a hegedűverseny keletkezéstörténetéhez is izgalmas adalékokkal szolgál.
A fentebb idézett „elbocsátó, szép üzenet”, az 1907–1908-as levelezés utolsó, 63. tétele, és – sok más itt közölt dokumentummal együtt – csak a közelmúltban, 2021-ben jelenhetett meg, német fordításban (Várady Helga – Dominik Sackmann: Stefi Geyer. Materialen zu ihrer Biographie). Amit tehát ez a különösen gazdag, szép kiállítású, laikus olvasónak és zenetörténésznek egyaránt hallatlanul izgalmas kötet kínál, az egy sor eredeti, azaz magyar nyelven fogalmazott levél, amelyeket kordokumentumként, regényként, pszichológiai esettanulmányként, illetve az utóbbi időben megjelenő autofikciók sűrűjéből messze kimagasló, valódi téttel bíró szövegkorpuszként is haszonnal forgathatunk. „Vasárnap csak egy hajszál választott el attól, hogy halálra ne szánjam magam” – írja Bartók utolsó, kétségbeesett levelében, mintegy összefoglalva a kíváncsiskodó utókornak, hogy mi is volt itt a tét. Szerencsére Gruber Emma (néhány évvel később Kodály Zoltán felesége) megígértette Bartókkal, hogy az öngyilkossággal legalább egy évig vár még, és talán Kodály is nyújthatott némi lelki támaszt, feltéve, hogy Bartók megfogadta Stefi tanácsát: „Vígaszt én nem tudok nyújtani; de van magának egy barátja. Forduljon hozzá, az talán még leginkább meg tudja némiképp vigasztalni. K[odály] jól ismer mindkettőnket.” És valóban, maga Bartók írja, hogy bár Kodály „nálam két évvel fiatalabb, mégis oly csodálatosan élesen lát, mint senki más. Amihez nekem fél év kellett, azt ő egy este teljesen átlátta.”
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
