Nagy István

Ha egy színész szcientológus, az ciki, főleg ha Tom Cruise-nak hívják, de a zenészekkel valahogy elnézőbb a közönség. Beck simán az elmúlt negyedszázad egyik legkedveltebb amerikai énekes-dalszerzője, és népszerűségét soha nem befolyásolta a botrányokkal övezett egyházhoz tartozás. Nem szeret beszélni róla, sőt, a vele interjút készítő újságírónak nem is szabad erről kérdezni.

A 2000-es évek eleji New York-i színtéren a The National amolyan „futottak még” zenekarnak számított, másfél évtized után viszont abból az időszakból már egyértelműen ők az egyetlenek, akik alkotó-előadóként relevánsak tudtak maradni.

Felsorolni is nehéz, hogy mi minden történt a Foo Fightersszel azóta, hogy három évvel ezelőtt megjelent legutóbbi albumuk, a Sonic Highways.

Nagy megzuhanások után általában két út létezik: vagy a még nagyobb önpusztítás, vagy ennek a tökéletes ellentéte kigyúrás vagy egyéb sportok formájában.

Életem eddigi legemlékezetesebb starspotting élménye az volt, amikor 2004-ben a londoni Oxford Streeten egyszer csak szembejött velem PJ Harvey, majd két sarokkal odébb valami egészen hihetetlen módon a Pa-Dö-Dő bukkant fel. Harvey-t azóta sem láttam, nagy örömmel töltött el, hogy a művésznő befért az idei Sziget line-upba, csakhogy adódott közben egy komoly probléma.

A vödörben árult mojito, az óriáskerék, a cirkuszi mutatványosok és a festékszórás mellett még vannak koncertek is a Szigeten, bár ahogy jó pár évvel ezelőtt kihalt a metal, úgy a rockzene kiszorulása is menthetetlenül megkezdődött – de azért az első napot leszámítva vagy tucatnyi izgalmas előadó lesz. Közülük heten már felléptek a Szigeten, és csupán ketten nem jártak soha Magyarországon. Ennek ellenére mindegyiküket ajánljuk azok figyelmébe, akik még mindig hisznek a gitárokban.

Az ember megszab egy lélektani határt, hogy mekkora összeget áldoz koncertjegyre, főleg ha az eseményt a határainkon túl rendezik.