Mi erre váltottunk jegyet, de természetesen ez a buli is telt házas volt. Az előre bejelentett fél 8-as kezdés nyilván kamu, hogy odaérjen a nép, és aki időben érkezik, egy meglehetősen fura, valójában igencsak béna húzással szembesül: a felvezető dj szettet Beatles- és McCartney-dalok alkotják. A Wings Junior’s Farmja például úgy 5 perccel a koncertkezdés előtt csendül fel, a szettlistában viszont a második a nyitó A Hard Day’s Night után, vagyis 10 percen belül kétszer is elhangzik. De nagyjából ez az egyetlen panaszunk az est folyamán, hacsak nem számítjuk még ide a Stadthalle rettenetesen kényelmetlen székeit.
Annak természetesen elsősorban zenei okai vannak, hogy miért volt ez egy parádés koncert, de fontos még valamit kiemelni. Macca nemcsak 38-38 dalt játszott a két estén úgy, hogy a szettlisták nem teljesen fedték egymást, de mindkét délután adott még egy-egy soundcheck koncertet is VIP-vendégeknek, és ezeken túlnyomó többségben olyan dalok szerepeltek, amik este nem. Akárhogy is nézzük, 30 óra leforgása alatt ez nem kis teljesítmény egy 76 éves embertől. Persze amikor McCartney csak egyedül van a színpadon, érezhető, hogy a hangja nem a régi, de a zenekari produkció alatt, a megtámogatott vokáloknak köszönhetően senkinek nem lehet egy rossz szava.
A kísérőzenészek a régiek, és közülük is kiemelkedik a show-t időnként ellopó pufi dobos, Abe Laboriel. A pár hónappal ezelőtt kiadott új album, az Egypt Station dalai meglepően jól illeszkednek a műsorba, és a 70-es évekbeli Wings-dalokra is van kereslet. A Let Me Roll It, a Band on the Run és a Let ’Em In egyaránt telitalálat, a 1985 kellemes meglepetés, a Live and Let Die viszont inkább az eltúlzott pirotechnikáról marad emlékezetes. Persze a lényeg most a Beatles-klasszikusokon van, hiszen ezek alkotják a szettlista közel kétharmadát. Nagy meglepetés nincs, hacsak nem az, hogy a Yesterday nem csendül fel, viszont meghallgathatjuk az In Spite of All the Dangert, ami még a Quarrymen (Lennon, McCartney és Harrison első zenekara – a szerk.) idején született az 1950-es években. A Back in the U.S.S.R. és a Helter Skelter elképesztően feszes, a záró Golden Slumbers / Carry That Weight / The End triásznál meg nincs jobb befejezés. Illetve mégis van: Macca pont a mi szektorunk alatt megy le a színpadról, és búcsúzóul felinteget nekünk. Hello, Goodbye!
Stadthalle, Bécs, december 6.
