Azt nem nagyon lehet mondani, hogy a White Lies az utóbbi lemezein elkényeztetett volna minket. A kereken tíz éve kiadott To Lose My Life egy remek debüt volt, és ugyan kissé lemaradva csatlakozott rá a post-post-punk revivalra, de a nagyszerű dalok feledtették a fáziskésést. Azóta közepes albumokat kaptunk tőlük, most viszont úgy tűnik, egy kicsit jobban megszállta őket az ihlet: a Five az eddigi legjobb munkájuk az első lemezt leszámítva. A munkálatok Kaliforniában zajlottak – egyrészt azért, mert Harry McVeigh frontember ott töltötte az elmúlt éveket (pár hónapja hazaköltözött Londonba), másrészt pedig ott működik Ed Buller, aki már két korábbi White Lies-albumnak is a producere volt. A stábhoz csatlakozott még Flood és Alan Moulder legendás duója hangmérnöki minőségben, és ilyen felügyelettel tényleg nehéz lett volna rossz lemezt csinálni. Ezúttal egy kicsit háttérbe szorult az elektronika s jobban előtérbe kerültek a gitárok, de a nagy ívű, ultravoxos és Tears For Fears-es dallamok továbbra is a trió védjegyének számítanak. A 7 és fél perces, többtételes Time to Give pont megfelelő nyitány, a pörgős Never Alone meg nagyszerű folytatásnak bizonyul. Ezután egy-két lassabb dalnak köszönhetően kicsit leül a hangulat, de a Tokyo című single könnyedén visszatereli az elkalandozott hallgató figyelmét. Innentől aztán már feleslegesen keresünk fogást: a Jo, a Denial és a Believe It egyaránt slágervárományos szerzemény, a záró Fire and Wings pedig hallhatóan a korai Scott Walker hatása alatt született. Soha rosszabb ötödik lemezt.
PIAS, 2019
