Lemez

White Lies: Five

Zene

Azt nem nagyon lehet mondani, hogy a White Lies az utóbbi lemezein elkényeztetett volna minket. A kereken tíz éve kiadott To Lose My Life egy remek debüt volt, és ugyan kissé lemaradva csatlakozott rá a post-post-punk revivalra, de a nagyszerű dalok feledtették a fáziskésést. Azóta közepes albumokat kaptunk tőlük, most viszont úgy tűnik, egy kicsit jobban megszállta őket az ihlet: a Five az eddigi legjobb munkájuk az első lemezt leszámítva. A munkálatok Kaliforniában zajlottak – egyrészt azért, mert Harry McVeigh frontember ott töltötte az elmúlt éveket (pár hónapja hazaköltözött Londonba), másrészt pedig ott működik Ed Buller, aki már két korábbi White Lies-albumnak is a producere volt. A stábhoz csatlakozott még Flood és Alan Moulder legendás duója hangmérnöki minőségben, és ilyen felügyelettel tényleg nehéz lett volna rossz lemezt csinálni. Ezúttal egy kicsit háttérbe szorult az elektronika s jobban előtérbe kerültek a gitárok, de a nagy ívű, ultravoxos és Tears For Fear­s-es dallamok továbbra is a trió védjegyének számítanak. A 7 és fél perces, többtételes Time to Give pont megfelelő nyitány, a pörgős Never Alone meg nagyszerű folytatásnak bizonyul. Ezután egy-két lassabb dalnak köszönhetően kicsit leül a hangulat, de a Tokyo című single könnyedén visszatereli az elkalandozott hallgató figyelmét. Innentől aztán már feleslegesen keresünk fogást: a Jo, a Denial és a Believe It egyaránt slágervárományos szerzemény, a záró Fire and Wings pedig hallhatóan a korai Scott Walker hatása alatt született. Soha rosszabb ötödik lemezt.

PIAS, 2019

Figyelmébe ajánljuk

A hatalom lába

A hetvenes években a brazíliai Recifét groteszk városi legenda tartotta lázban. Eszerint egy önálló életre kelt „szőrös láb” (perna cabeluda) terrorizálta a város lakosságát.

Akarsz-e?

Ha mindenki ennyire elviselhetetlen, mi értelme szaporodni? – ez valószínűleg csak nekem jutott eszembe, amikor elsötétült a kép, a filmkészítők nem hatoltak ilyen mélységekbe. Ellenkezőleg, valamiféle pozitív végkicsengést is ragasztottak a sztorihoz az utolsó két-három percben, de erről majd később.

Innen nézve

  • Pálos György

A szerző második regényének kiemelten fontos szereplője egy ház Brassó belvárosában, eredetileg a Sfântul Ioan (a szocialista diktatúra éveiben Majakovszkij) utcában, nem messze a nevezetes Aro szállodától.

Bársonyos halálvágy

A Kurtág György 100. születésnapjára szervezett fesztivál zenetörténeti esemény. Száz évet megért, sőt azon túl is alkotó világhírű zeneszerzőre nem akad sok példa: a tengerentúlról a 2012-ben bekövetkezett haláláig aktívan komponáló, mások mellett Eötvös Péter által is nagyra becsült Elliott Carter nevét tudjuk felidézni egyedüliként, Európából pedig Kurtág Györgyét, akit a százegyedik esztendejébe lépve a Die Stechardin című új operájának bemutatásával ünnepeltek.

Szlava Ukraini!

Négy éve tart a háború Ukrajnában. Pontosabban a teljes körű katonai invázió tart négy éve, mert a háború már 2014-ben elkezdődött. Csak az akkor senkit sem érdekelt Ukrajna határain kívül. Valójában ez a háború sem érdekel már szinte senkit. Alig szerepel a vezető hírek között.

Rész és egész

  • Molnár T. Eszter

A mű és a befogadó viszonya mindig aktív, különösen igaz ez a performatív művészetekre, ahol a mű a befogadóval egy térben születik meg, lehetőséget teremtve az azonnali interakciókra is. De milyen színház az, amelyik a tervezhető nevetésen vagy megrendülésen túl is számít a közönség aktivitására? Mitől közösségi és mitől részvételi? Hogyan működik a beavató, illetve hogyan az osztályteremszínház?

A láthatatlan színész

Elsősorban rendezőként ismerjük Porogi Dorkát, ő rendezte egyebek közt az Antigonét a Radnóti Színházban, vagy az Elfriede Jelinek művéből készült Árnyékot a Trafóban. Jóval többet rendez azonban a határon túl, erdélyi magyar színházakban, talán azért is, mert a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen végezte a rendező szakot.

Szerelmi csalódás

A Pelsőczy Réka – Perczel Enikő alkotópáros (előbbi rendezőként, utóbbi dramaturgként jegyzi a produkciót) az első jelenetben jelzi, hogy a tavaly 250 éve született Jane Austen legismertebb regényének új adaptációjával valamiképpen a mára is szeretnének reflektálni. Ennek jegyében a mű kerettörténetet kapott a „színház a színházban” technikával.