„Néha óvatosan kell álmodni”

Szabó Balázs Zalán hangmérnök

Zenészként kezdte, dolgozott légiutas-kísérőként, majd a legendás Abbey Road stúdióban lett hangmérnök. Közelről figyelhette a Beatles nemrég fél évszázados születésnapjához érkező Fehér Albumának újrakeverését. Az egyik legkeresettebb magyar zenei szakember.

Magyar Narancs: Mesélj az eddigi zenészkarrieredről!

Szabó Balázs Zalán: Karrierről nem tudunk beszélni, de ennek a tanulási folyamatnak is volt egy olyan fázisa, hogy zenekart alapítsunk 2007-ben, majd 2010-ben személyes sérelmek miatt feloszoljunk. Ez volt a Rejtély zenekar. Aztán próbálkoztam egy szólókezdeményezéssel 2011-ben GloryHole néven – ekkor jutottam el az Abbey Roadra. 2011. május 12-én volt, véletlenül emlékszem rá.

MN: Mennyire szokványos, hogy egy zenész hangmérnökké válik?

SZBZ: Mindenképpen előny, ha az ember valamilyen szinten multiinstrumentalista. Fontos, hogy ismerje a hangszerek természetét, működését, és legyen saját tapasztalata. Nyilván nem kell ehhez kimagaslóan játszani, de minél jobban ismer az ember egy folyamatot, a „nagy egészet”, annál hatékonyabban tudja ellátni a feladatát.

MN: Egy időben dolgoztál légiutas-kísérőként is. Hogy határoztad el, hogy hangmérnök leszel?

SZBZ: Az elhatározás előbb volt, mint a repülőzés. Sosem volt kérdés, hogy valami zenével kapcsolatos dologgal foglalkozzam, de a világ számára ez cseppet sem volt ennyire egyértelmű. A felvételezés tízéves koromban kezdett el érdekelni. Csináltam egy gyerekzenekart Porteleki Áron barátommal; ő dobolt, én gitároztam. Volt a szobámban egy Clatronic márkájú, egykazettás magnó beépített mikrofonnal, és az ösztöneimet követve megpróbáltam arra a pontra elhelyezni, ahol megítélésem szerint a dobot és a gitárt egy térben a legbalanszoltabb formában tudtuk rögzíteni. Áronéknak kétkazettás magnójuk volt, viszont beépített mikrofon nélkül. Egyre szükségszerűbb volt, hogy megtanuljak forrasztani és elnyűtt fülhallgatókból „mikrofont” gyártani. Az eredményül kapott tárgy és a kazetta, ami tartalmazta a dob- és gitárfelvételeket is, megnyitották a kapukat, hogy átbiciklizzünk, és rá tudjuk venni az alapokra a vokálokat, háttérvokálokat. Akkoriban ezt a tudást úgy őriztem, mint valami titkot.

MN: Laktál Brian Epstein, a Beatles mene­dzserének szülőházában, Liverpoolban. Ennek mi a története?

SZBZ: Azelőtt elég sokat laktam Bolognában. Egyebek mellett azért hagytam ott a repülést, mert sosem kaptam meg az angliai transzfert. Felmondtam, és elutaztam Liver­poolba. Elég korán érkeztem a városba, és nyitásra már a The Cavern Clubban voltam. Onnan foglaltam a szállást telefonon. Négyre mentem a vendégházba, akkor vehettem át a kulcsokat, az ír tulaj pedig közölte, hogy épp megüresedett nála egy menedzseri állás. Elvállaltam. Ott, a bárban állandó vendég volt például Gerry Marsden (Gerry & The Pacemakers) és Sam Leach, a Beatles egykori promotere. Jó volt hallani első kézből a történeteket Cilla Blackről vagy a 17 éves George Harrisonról. A foglalásokat ugyanarról a telefonról lehetett intézni, amit Brian Epstein is használt, amikor leszervezte az első amerikai Beatles­turnét 1964-ben.

MN: Hogy kerültél az Abbey Road stúdióhoz?

SZBZ: Elsősorban a tudásvágy hajtott. Ha röviden akarnám megválaszolni, talán ezt mondanám: vér, erőfeszítés, veríték és könnyek. Nem csak nekem, másoknak is. Néha óvatosan kell álmodni.

MN: A múltja, történelme mellett mennyiben más az Abbey Road, mint egy magyarországi stúdió?

SZBZ: Nos, az EMI Recording Studios (az Abbey Road nevet 1970-ben, a Beatles lemezének megjelenése után kapta – a szerk.) megnyitásakor, 1931-ben Sir Edward Elgar brit zeneszerző és karmester a következő instrukciókkal látta el a zenészeket: „Jó reggelt! Kérem, játsszák úgy ezt a darabot, mintha még sohasem hallották volna!” Ez szerintem önmagában is sokat elárul. Én személy szerint a stúdiózás klasszikus értelemben vett formájában szeretek dolgozni. Van egy producer, egy vagy két hangmérnök, egy tape-op (magnókezelő) és egy asszisztens. Elsőre van egy ún. session planning, itt tisztázódnak a szerepek, mindenki megismerkedik a felvenni kívánt anyaggal, egy lista készül az eszközökről, mikrofonokról, textúrákról, hangzásokról. A zenekar szintén felkészülve érkezik. Mivel elég feszültségteli tud lenni egy felvételezési folyamat, sokat könnyít az alkotás során felmerülő bizonytalanságoknál, ha mindenki a szerepében marad, és ha van kialakult hierarchia, nem születnek felesleges, frusztrációkból fakadó feszültségek. A producer megtestesít egyfajta közös nyelvet a zenészek és a hangmérnök között, a hangmérnök együtt lélegzik a zenekarral a pult mögött. Mivel általában együtt játszás van, a dal alapjai viszonylag hamar, 3-4 felvétel után elkészülnek. Erre az időre a hangmérnöknek már egy masszív monitor mixszel kell előállnia, hiszen a producer olyan 85 százalékos dolgot akar visszahallani, amit csak polírozgatni kell. Mivel a session planning megalapoz egyfajta közös hitet, tudást és bizalmat, elképesztő, hogy egy-egy munka során milyen lelkiállapotba tudnak jutni a zenészek, milyen sebek szakadhatnak fel, milyen érzelmek törhetnek elő a producer instrukcióit követve. Ilyenkor valóban érdemes megnyomni a piros gombot és az alkotás részesévé válni. Nyilván számtalan más jó megoldás is van a megfelelő atmoszféra kialakításához. Én az utóbbit csak azért említem, mert ilyen közegben szeretek dolgozni.

MN: Közelről szemlélhetted a Beatles legendás Fehér Albumának újrakeverését. Mit tanultál Giles Martintól, George Martin fiától?

SZBZ: Fontosnak tartom megemlíteni Ken Scottot, a Fehér Album hangmérnökét is. Napokig tudnék beszélni arról, mi mindent tanultam tőle a mikrofonozási és keverési technikákról, és még sok minden másról. Nyilván, aki igazi Beatles-rajongó, annak leginkább a mono mixekhez fog húzni a szíve. Mindamellett, hogy egy velős örökséget és tudást kapott, óriási alázat és bátorság kellett Giles Martinnak, hogy hozzányúljon egy ilyen ikonikus lemezhez anélkül, hogy újrafogalmazza azt. Nekem egy olyan élményt adott, mintha ezt az albumot most hallanám először életemben.

MN: Milyen külföldi előadók lemezfelvéte­­lein vettél részt hangmérnökként?

SZBZ: Ezeket, ha őszinte akarok lenni, nem nagyon tartom számon. Persze nyilván nincs egészen így, hiszen megvan az összes felvételem tervezete, de nem lapozgatom őket. Inkább élményként rögzülnek a dolgok, a többi meg általában megjelenés után kiderül. Nagy élmény volt számomra például felvenni Steven Isserlis csellistát, akinek egy barátom, Sergiu Tuhutiu volt a producere. Kivételesen éreztem magam a Plastic Pinksszel, amit Shez Manzoorral és Matias Di Stefanóval csináltunk. Ez egy őszinte punkzenekar, amit Iggy Pop is kedvel.

MN: Mesélj a Deadman’s Recordingsról!

SZBZ: A halott ember. Nos, az én vagyok. Semmiségnek indult, és mivel nem nagyon szoktam megosztani dolgokat, ezért gondoltam, készítek egy oldalt, ahol megosztásra kerülnek a megosztásra váró dolgok. Azóta ezt már picit továbbgondoltam. Ez egyfajta független társaság néhány kollégámmal. Lehetőséget ad zenekaroknak, szimfonikusoknak a felvételezésre Londonban, Rómában és Budapesten. Keverő, masterelő mérnökökkel, felvételezőkkel, asszisztensekkel.

MN: Kivel szeretnél leginkább együtt dolgozni?

SZBZ: A cél a folyamatos tanulás. Ez is olyan szakma, ami szüntelen fejlődést igényel. Abban a pillanatban, hogy elhiszed, hogy jó vagy, véged van. Álomszerű emberek, akikkel szívesen dolgoznék, nincsenek.