Magyar Narancs: A turné eddigi setlistjei alapján a legtöbb dalt az 1980-as első lemezetekről játsszátok. Van ennek valami nyomós oka?
Martin „Youth” Glover: Noha ez egy jubileumi turné, ennyire azért nem rakjuk össze tudatosan a dalok sorrendjét. Néha eléggé önfejűek vagyunk, és azt játsszuk, amihez kedvünk van. Vagy azt, amiben sikerül közös nevezőre jutni. Ez nem könnyű.
MN: A Killing Joke legismertebb dala a Love Like Blood akkor készült, amikor te épp nem voltál tagja a zenekarnak. Nem rossz érzés előadni?
MYG: A turnén nem ez az egyetlen olyan szám, amihez nem volt közöm, mégis játsszuk. Semmi bajom a Love Like Blooddal meg a többi ilyennel, sőt a magam módján megpróbálom ezeket a stúdióváltozatokhoz képest jobban eljátszani a koncerteken. A szám eleve a nyitódalunk szokott lenni, úgyhogy hamar letudjuk. Ez egy amolyan James Brown-szerű dolog: ő is mindig lezavarta a leghíresebb számait a koncertjei elején.
MN: Régebben kétszer is kiszálltál, de tíz éve ismét együtt zenélsz a többiekkel, ráadásul az eredeti felállásban játszotok. Mi tart még mindig a Killing Joke-ban?
MYG: Jó kérdés, én is sokszor felteszem magamnak, főleg a turnékon. Azt hiszem, hogy a maradásomnak összetett okai vannak. Három albumot is összehoztunk 2010 és 2015 között, ami beszédes adat, ráadásul jók is lettek ezek a lemezek. Való igaz, hogy elsősorban a producerkedésre és a hangmérnöki munkáimra fókuszálok, amit sokszor nehéz összeegyeztetni a koncertezéssel, de amikor besokallok a stúdióban, és elmegyek a Killing Joke-kal, az nekem olyan, mint egy kikapcsolódás. Ráadásul sokkal jobban élvezem a koncertezést, mint régebben. A stúdióban rengeteg teher van a vállamon, itt a turnén csak a basszusgitározásért kell felelősséget vállalnom. Meg aztán a Killing Joke nem akármilyen együttes, hanem a legjobb zenekar a világon – legalábbis én így gondolom. Nálunk játszik az egyik legjobb gitáros, az egyik legjobb dobos és az egyik legjobb frontember.
MN: A 2003-as cím nélküli albumotokat Dave Grohl dobolta fel. Netán így vezekelt azért, hogy a Nirvana lenyúlta az Eighties című régi dalotok riffjét a Come As You Are-ban?
MYG: Lehet. Mindenesetre szép gesztus volt ez tőle, ráadásul ingyen csinálta meg a felvételeket. Az elején nem is voltunk biztosak benne, hogy ő lesz a végső befutó. Dobgépekkel csináltuk addig a felvételeket, és emiatt eléggé Nine Inch Nails-es hangzásúak lettek. Aztán jött Dave, és fantasztikus munkát végzett. Az az egyik kedvenc Killing Joke-lemezem, és ezért örökké hálás maradok Dave-nek.
MN: Három éve jelent meg a legutóbbi albumotok. Jól tudom, hogy most egy szimfonikus anyagon dolgoztok?
MYG: Énekesünk, Jaz már be is fejezte a keverését az én spanyolországi stúdiómban. Hamarosan meg fog jelenni, már az artwork is elkészült hozzá. De közben én a saját szimfóniámon is dolgozom, az lesz a címe: The End of the World. Nincs köze a Killing Joke-hoz, bár hasonló a hangzása. Még egy kis időre van szükségem hozzá, körülbelül a felét csináltam meg, talán 2020-ban megjelenhet. Tervezzük azt is, hogy akusztikusan felvesszük néhány korábbi dalunkat, amiből lehet majd egy akusztikus turné. Én szívesen belevágnék egy új Killing Joke-stúdiólemezbe is, de az egyelőre még várat magára.
MN: Van egy közös projekted Paul McCartney-val, ami a Fireman névre hallgat. Hogyan dolgoztok együtt? Segít az, hogy mindketten basszusgitárosok vagytok?
MYG: Nem nagyon, én csak az egyik Fireman-dalban basszusozom, de még ez is nagy szó. Kijelenthetem, hogy azon kevés élő ember egyike vagyok, aki basszusozott egy McCartney-lemezen! Tudom, kicsit nevetségesen hangzik, hogy ezzel kérkedek, de akkor is ez a helyzet. Paul hajszolt ebbe bele, mert ő meg éppenséggel dobol abban a dalban. Nagyon élvezem a Paullal közös munkát; sokat kísérletezünk, mégis olyan nekem ez az egész, mint a tanulás. Általában tízévente csinálunk lemezt, a legutóbbi pont 2008-ban jött ki, szóval épp időszerűvé vált az új Fireman. Nagyon örülnék neki, de sajnos Paul hihetetlenül elfoglalt. Most jelent meg az új albuma, nagyon jó kritikákat kapott, én is gratuláltam neki. Csak hát most egy darabig turnézni fog, sőt azt hiszem, azzal sosem fog leállni. Kb. 40 dalt ad elő a koncertjein, ráadásul ugyanolyan hangfekvésben, mint régen.
MN: Társproducere voltál a The Verve Urban Hymn című lemezének, ezen van a zenekar legnagyobb slágere, a Bitter Sweet Symphony is, de ők előtte másfajta, amolyan elszállós shoegaze zenét játszottak. Mekkora szereped volt a stílusváltásban?
MYG: Valamekkora mindenképpen. Pár évvel az Urban Hymns előtt csináltam egy lemezt a Crowded House-nak, a Together Alone-t. Ha meghallgatod, már hallasz olyan hangszerelési megoldásokat, amiket a Verve-nél is bevetettem. A Crowded House-on kísérleteztem ki azt, amit a Verve-vel tökéletesítettem.
MN: Mit szóltál a Bitter Sweet Symphonyt övező jogi hercehurcához? (A dal bizonyos elemei kísértetiesen hasonlítottak a The Last Time című The Rolling Stones-szám szimfonikus változatára, ezért a Verve-nek le kellett mondania a jogdíjakról a Stones javára – N. I.)
MYG: Tudtuk, hogy vannak hasonlóságok a két dal között, úgyhogy még időben megkerestük a Stones korábbi menedzserét, Allen
Kleint azzal, hogy 50-50 százalékban osztozzon a jogdíjakon a The Verve és a Rolling Stones. Ő beleegyezett ebbe, de aztán kiderült, hogy a fifty-fiftyt ő úgy értette, hogy 50 százalék Mick Jaggeré, 50 pedig Keith Richardsé! Igaz, hogy a dal bizonyos elemei nagyon hasonlítanak a The Last Time-ra, de ettől függetlenül életem egyik legjobban sikerült munkájának tartom.
MN: Te voltál a producere a Jesus And Mary Chain tavalyi visszatérő albumának. Milyen volt a helyzet a Reid testvérekkel? Lenyugodtak már?
MYG: Olyan voltam, mint egy játékvezető. Az a szerencse, hogy már nem isznak, és ráadásul mindketten azon voltak, hogy gyorsan megcsináljuk a lemezt. Ez az én munkámat is megkönnyítette. De azért így is sok idő telt el vitákkal, ami az irányvonalat, a hangzást illeti. Jim egyáltalán nem akart rendes dobot, csak dobgépet. Végül az ő akarata érvényesült, mert a legtöbb dalban tényleg csak szintetikus ütem hallható. De így is tök jól sikerült az album. Emlékszem, pár éve, amikor csináltam egy lemezt az Echo & The Bunnymennek, Ian McCulloch énekes ugyanezzel jött nekem, mondván, hogy az „echo” szó a zenekar nevében a korai dobgépükre vonatkozott. De ő még azt sem akarta, hogy Will Sergeant (a zenekar másik alapító tagja, gitárosa – N. I.) szerepeljen az albumon.
MN: Dolgoztál az utolsó Pink Floyd-lemezen is, ami 2014-ben jelent meg The Endless River címmel. Állítólag David Gilmour, amikor odaadta neked a nyersanyagot, csak annyit mondott, hogy jól szólaljon meg a cucc. Mi volt a munkamódszered?
MYG: Elvittem az összes felvételüket a spanyolországi stúdiómba, és durván elmélyültem bennük. Az volt az érdekes, hogy egy csomó cucc nem is igazán floydos volt, hanem inkább az Orb elszállós dolgaira emlékeztetett. Érdekes ez, mert Alex Paterson nagy Floyd-rajongó, és az Orb a ’90-es évek elején a csúcson volt, az új Pink Floydnak is nevezték őket, és hát valahogy sikerült visszahatniuk Davidékre. De én úgy voltam vele, hogy a The Endless River inkább a Floydra hasonlítson… Végül abból a többórányi anyagból, amit kaptam, nagy nehezen összeraktam egy albumtervet. Megmutattam mindezt Davidnek és Nick Masonnek, aztán közösen ötleteltünk. A fő cél az volt, hogy minél többet lehessen hallani rajta Rick Wrightot, aki időközben meghalt. Nagyon szívesen dolgoztam ezen a projekten, élveztem Daviddel és Nickkel a közös munkát. Szerintem van egy nagyon kis esély arra is, hogy lesz majd egy Gilmour–Mason–Waters-felállású Floyd-lemez. Biztos jobb lenne, mint a tavalyi Roger Waters-album; még úgy is, hogy Rogernek az lett az eddigi legjobb szólólemeze. De én valahogy nem bírtam végighallgatni.
