Lemez

Muse: Simulation Theory

  • Nagy István
  • 2019. február 10.

Zene

Vannak zenekarok, melyek kis túlzással egyetlen igazán sikeres és jó albumuk farvizén tudnak sokáig elevickélni: ilyen a Muse-nak a 2006-os Black Holes & Revelations. Az azt követő lemezeik nem sikerültek valami fényesen, és legfrissebb munkájuk sem tesz sokat hozzá az életműhöz. Matt Bellamy frontember a közelmúltban felfedezte a vintage videójátékokat, és mindez abba torkollott, hogy az új album zeneileg és vizuálisan is tele van 80-as évekbeli hatásokkal. A fő koncepció nem változott sokat, hiszen az új számok többsége is a szokásos paranoiaparádéról és a hatalmasságok ellen harcoló kisemberről szól, viszont ehhez jön most egy jó adag virtuális valóság is. A Muse három legnagyobb ihletforrása (Radiohead, Queen, Ennio Morricone) most kevésbé érezhető ki a dalokból, amivel persze nincs is baj, viszont meglehetősen színtelen-szagtalan a produkció. A Pres­sure visszahozza a Supermassive Black Hole hangulatát, akárcsak a Propaganda – utóbbiban ráadásul Timbaland is közreműködik. A Break It to Me-ben Bellamy egy kicsit Tom Morello stílusában gitározik, a turnézás utáni kiégésről szóló Something Human kifejezetten visszafogott, a Get up and Fightban Tove Lo vendégeskedik, míg a Dig Down a „bohóc ül a trónon” sorról marad emlékezetes. Nehéz elképzelni, hogy ezeket a szintiközpontú dalokat öt-tíz év múlva a rajongók szívesen fogadják majd a koncerteken, és az albumra inkább a vizuális körítés miatt fogunk emlékezni. A Ready Player One-ra is hajazó, filmplakátszerű borítót a Stranger Thingsen is dolgozó Kyle Lambert jegyezte, és fontos még megemlíteni a lemezt kísérő, lenyűgözően látványos klipsorozatot – eddig 8 dalhoz készült kisfilm. Olyan klasszikusok idéződnek meg bennük, mint a Vissza a jövőbe, a Szellemirtók, a Szörnyecskék, a Mad Max, Az ifjú farkasember, Az utolsó csillagharcos és a Thriller, és igencsak sokat dobnak a középszerű dalokon.

Helium-3 / Warner, 2018

Neked ajánljuk