Lemez

Muse: Simulation Theory

Zene

Vannak zenekarok, melyek kis túlzással egyetlen igazán sikeres és jó albumuk farvizén tudnak sokáig elevickélni: ilyen a Muse-nak a 2006-os Black Holes & Revelations. Az azt követő lemezeik nem sikerültek valami fényesen, és legfrissebb munkájuk sem tesz sokat hozzá az életműhöz. Matt Bellamy frontember a közelmúltban felfedezte a vintage videójátékokat, és mindez abba torkollott, hogy az új album zeneileg és vizuálisan is tele van 80-as évekbeli hatásokkal. A fő koncepció nem változott sokat, hiszen az új számok többsége is a szokásos paranoiaparádéról és a hatalmasságok ellen harcoló kisemberről szól, viszont ehhez jön most egy jó adag virtuális valóság is. A Muse három legnagyobb ihletforrása (Radiohead, Queen, Ennio Morricone) most kevésbé érezhető ki a dalokból, amivel persze nincs is baj, viszont meglehetősen színtelen-szagtalan a produkció. A Pres­sure visszahozza a Supermassive Black Hole hangulatát, akárcsak a Propaganda – utóbbiban ráadásul Timbaland is közreműködik. A Break It to Me-ben Bellamy egy kicsit Tom Morello stílusában gitározik, a turnézás utáni kiégésről szóló Something Human kifejezetten visszafogott, a Get up and Fightban Tove Lo vendégeskedik, míg a Dig Down a „bohóc ül a trónon” sorról marad emlékezetes. Nehéz elképzelni, hogy ezeket a szintiközpontú dalokat öt-tíz év múlva a rajongók szívesen fogadják majd a koncerteken, és az albumra inkább a vizuális körítés miatt fogunk emlékezni. A Ready Player One-ra is hajazó, filmplakátszerű borítót a Stranger Thingsen is dolgozó Kyle Lambert jegyezte, és fontos még megemlíteni a lemezt kísérő, lenyűgözően látványos klipsorozatot – eddig 8 dalhoz készült kisfilm. Olyan klasszikusok idéződnek meg bennük, mint a Vissza a jövőbe, a Szellemirtók, a Szörnyecskék, a Mad Max, Az ifjú farkasember, Az utolsó csillagharcos és a Thriller, és igencsak sokat dobnak a középszerű dalokon.

Helium-3 / Warner, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.