Lemez

David Bowie: Glastonbury 2000

Zene

Évtizedek óta közismert tény, hogy a zeneipar számára nem létezik a halott rocksztár fogalma. David Bowie sem jelent kivételt: 2016. januári halála óta megjelent tőle egy válogatás, három bokszszett (a legutóbbi most októberben), és négy koncertlemez. Ezúttal a 2000-es legendás Glastonbury fesztiválos koncertet kapjuk meg, mely érdekes előtörténettel bír. Bowie azt megelőzően csak 1971-ben lépett fel a Worthy Farmon, aztán valahogy eltelt közel három évtized, az ezredfordulón viszont a főszervező Michael Eavis vonakodott egy 50 feletti előadót megtenni headlinernek. Végül beadta a derekát, és ma már egyáltalán nem jelent meglepetést, ha egy veterán zenész vagy együttes a fő fellépő Glastóban. Ahogy az a kiadvány bookletjéből kiderül, Bowie kifejezetten izgult a megmérettetéstől, de aztán művész és közönség sikeresen egymásra talált, és ez lett a fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb koncertje. Pedig a nyitány nem az igazi: a jó­idulattal is csak középtempósnak nevezhető Wild Is the Wind ugyan remek dal, de indításnak érdemesebb lett volna mondjuk a jóval lendületesebb Rebel Rebelt választani. Aztán a China Girllel végérvényesen megkezdődik a slágerparádé, és Bowie (aki direkt a ’71-es frizurájával és ruhaszettjével állt színpadra) szerencsére egyetlenegy dal erejéig sem erőlteti „aktuális” albumát, az egy évvel korábbi Hourst.
A programból egyedül az 1997-es Little Wonder lóg ki a jungle-os ritmusaival; az életmű gazdagsága miatt viszont rengeteg klasszikus kimarad. De ez sem gond, hiszen itt van a Life on Mars, az Absolute Beginners, az Ashes to Ashes, a
Fame, az All the Young Dudes, a Starman, az Under Pressure és még sorolhatnánk. A végére jut két meglepetés: a Heroes és a Let’s Dance is szokatlan minimálverzióban indul – utóbbi abszolút lassú változatban, flamencogitárral – de aztán elnyerik jól ismert formájukat. Happy end.

Parlophone/Warner, 2018

Neked ajánljuk