Lemez

David Bowie: Glastonbury 2000

Zene

Évtizedek óta közismert tény, hogy a zeneipar számára nem létezik a halott rocksztár fogalma. David Bowie sem jelent kivételt: 2016. januári halála óta megjelent tőle egy válogatás, három bokszszett (a legutóbbi most októberben), és négy koncertlemez. Ezúttal a 2000-es legendás Glastonbury fesztiválos koncertet kapjuk meg, mely érdekes előtörténettel bír. Bowie azt megelőzően csak 1971-ben lépett fel a Worthy Farmon, aztán valahogy eltelt közel három évtized, az ezredfordulón viszont a főszervező Michael Eavis vonakodott egy 50 feletti előadót megtenni headlinernek. Végül beadta a derekát, és ma már egyáltalán nem jelent meglepetést, ha egy veterán zenész vagy együttes a fő fellépő Glastóban. Ahogy az a kiadvány bookletjéből kiderül, Bowie kifejezetten izgult a megmérettetéstől, de aztán művész és közönség sikeresen egymásra talált, és ez lett a fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb koncertje. Pedig a nyitány nem az igazi: a jó­idulattal is csak középtempósnak nevezhető Wild Is the Wind ugyan remek dal, de indításnak érdemesebb lett volna mondjuk a jóval lendületesebb Rebel Rebelt választani. Aztán a China Girllel végérvényesen megkezdődik a slágerparádé, és Bowie (aki direkt a ’71-es frizurájával és ruhaszettjével állt színpadra) szerencsére egyetlenegy dal erejéig sem erőlteti „aktuális” albumát, az egy évvel korábbi Hourst.
A programból egyedül az 1997-es Little Wonder lóg ki a jungle-os ritmusaival; az életmű gazdagsága miatt viszont rengeteg klasszikus kimarad. De ez sem gond, hiszen itt van a Life on Mars, az Absolute Beginners, az Ashes to Ashes, a
Fame, az All the Young Dudes, a Starman, az Under Pressure és még sorolhatnánk. A végére jut két meglepetés: a Heroes és a Let’s Dance is szokatlan minimálverzióban indul – utóbbi abszolút lassú változatban, flamencogitárral – de aztán elnyerik jól ismert formájukat. Happy end.

Parlophone/Warner, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.

A Mi Hazánk és a birodalom

A Fidesz főleg az orosz kapcsolat gazdasági előnyeit hangsúlyozza, Toroczkai László szélsőjobboldali pártja viszont az ideo­lógia terjesztésében vállal nagy szerepet. A párt­elnök nemrég Szocsiban találkozott Dmitrij Medvegyevvel, de egyébként is régóta jól érzi magát oroszok közt.