Lemez

David Bowie: Glastonbury 2000

Zene

Évtizedek óta közismert tény, hogy a zeneipar számára nem létezik a halott rocksztár fogalma. David Bowie sem jelent kivételt: 2016. januári halála óta megjelent tőle egy válogatás, három bokszszett (a legutóbbi most októberben), és négy koncertlemez. Ezúttal a 2000-es legendás Glastonbury fesztiválos koncertet kapjuk meg, mely érdekes előtörténettel bír. Bowie azt megelőzően csak 1971-ben lépett fel a Worthy Farmon, aztán valahogy eltelt közel három évtized, az ezredfordulón viszont a főszervező Michael Eavis vonakodott egy 50 feletti előadót megtenni headlinernek. Végül beadta a derekát, és ma már egyáltalán nem jelent meglepetést, ha egy veterán zenész vagy együttes a fő fellépő Glastóban. Ahogy az a kiadvány bookletjéből kiderül, Bowie kifejezetten izgult a megmérettetéstől, de aztán művész és közönség sikeresen egymásra talált, és ez lett a fesztivál történetének egyik legemlékezetesebb koncertje. Pedig a nyitány nem az igazi: a jó­idulattal is csak középtempósnak nevezhető Wild Is the Wind ugyan remek dal, de indításnak érdemesebb lett volna mondjuk a jóval lendületesebb Rebel Rebelt választani. Aztán a China Girllel végérvényesen megkezdődik a slágerparádé, és Bowie (aki direkt a ’71-es frizurájával és ruhaszettjével állt színpadra) szerencsére egyetlenegy dal erejéig sem erőlteti „aktuális” albumát, az egy évvel korábbi Hourst.
A programból egyedül az 1997-es Little Wonder lóg ki a jungle-os ritmusaival; az életmű gazdagsága miatt viszont rengeteg klasszikus kimarad. De ez sem gond, hiszen itt van a Life on Mars, az Absolute Beginners, az Ashes to Ashes, a
Fame, az All the Young Dudes, a Starman, az Under Pressure és még sorolhatnánk. A végére jut két meglepetés: a Heroes és a Let’s Dance is szokatlan minimálverzióban indul – utóbbi abszolút lassú változatban, flamencogitárral – de aztán elnyerik jól ismert formájukat. Happy end.

Parlophone/Warner, 2018

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.